Shock!

Azóta akartam bármi áron elcsípni a The Dead Daisiest, mióta a tavalyi Rock in Viennán lecsúsztam róluk, John Corabi ugyanis kedvenc énekeseim egyike, élőben azonban még sosem láttam. Nehéz is lett volna mostanában összeakadni vele, mivel azelőtt, hogy a Daisiesben feltűnt volna, hosszú éveken keresztül nem nagyon csinált semmit. Volt ugyan egy unplugged lemeze 2012-ben, ezt leszámítva azonban túl sokat nem lehetett hallani róla. Aztán jött David Lowy, aki az utóbbi évek legkomolyabb hardrock-szupergroupját trombitálta össze, a frontemberi posztot pedig 2015-ben Corabira osztotta ki. Azóta megjelent két nagylemez, lenyomtak egy rakás turnét, én pedig hirtelen a bécsi Szenében találtam magam, hogy nagyjából tizenöt év várakozás után végre élőben is lássam azt a fickót, aki felrekesztette a Mötley Crüe-életmű legjobb – és a sors iróniája folytán leginkább mostohán kezelt – lemezét.

Bár Corabiék előtt az északír The Answer lépett felé, mégsem nevezhetnénk őket igazából előzenekarnak, lévén ez egy double-headliner körút volt, ahol mindkét csapat nagyjából azonos időt töltött a színpadon. Az északírek szettje is hetven perc körül mozgott, és bár nem igazán ismertem őket, maximálisan meg is győztek vele. Az AC/DC vendégeként annak idején Budapesten is fellépett csapat ezt megelőzően a Whitesnake-kel is turnézott, ezt a párost pedig két barátom élőben is látta, ők azóta is ódákat zengenek a Cormac Neeson énekes vezette bandáról. Solas címmel idén érkezett, hatodik nagylemezük ezek után számomra kissé csalódást jelentett, élőben azonban tényleg iszonyúan működött a banda. A Led Zeppelin munkásságából eredeteztethető nyers, őszinte rockmuzsikájuk tökéletes koncertzene, amely a néha teljesen egyértelmű áthallások ellenére is nagyon hatásos. Cormac személyében pedig van egy remek énekesük, aki frontemberként is kiváló, de a többiek is jó fazonok, akik látható lelkesedéssel, feszesen, de mégis érzéssel tele játszották a némi pszichedeliával és extra hangszerekkel is fűszerezett klasszikus hard rockot. Számaik karakteresek, énekdallamaik jók, így a tizennégy dalos program cseppet sem volt fárasztó vagy unalmas. Muszáj lesz tennem még egy próbát a Solasszal...

Bár a The Answer is kifejezetten erős volt, a The Dead Daisies egyértelműen más szint. Elég csak megnézni, milyen zenekarokban játszottak korábban az itt összeverődött arcok (a teljesség igénye nélkül: Dio, Whitesnake, Thin Lizzy, Ted Nugent, Billy Idol), és rögtön egyértelművé válik, hogy ez bizony magasabb liga. Még egy fia hangot nem játszottak le, de már attól kiakadt a rocksztárság-mérő, ahogy a Whole Lotta Love és a War Pigs mash-upjára megjelentek a színpadon. Egész egyszerűen ezek a fickók olyan sokat látott, karizmatikus figurák, akiknek kisujjukban van az egész hard rock műfaj. Ezzel a múlttal pedig nem lehet versenyezni, egy perc alatt meg is ették a The Answert reggelire.

Corabiban és a Malcolm Youngként a háttérbe húzódó, azonban az egész produkciót kézben tartó és vezető Lowyben ugyan nincs akkora stenk, mint a szőke gitárhős archetípusát csúcsra járató Doug Aldrichban és a lélegzetelállító Marco Mendoza / Brian Tichy ritmusszekcióban, de az énekes mellett így is három olyan figura játszik a bandában, akik akár egyedül is elvisznek a hátukon bármilyen koncertet. A jellegzetes mozgású, folyamatosan rágózó és laza poénokat eregető Mendozánál nagyobb rock and roll arcot elképzelni sem tudok, Tichyről meg csak annyit, hogy így kell rockot dobolni: iszonyatos erővel, húzósan, hatalmas mozdulatokkal, de ugyanakkor fifikásan is. Szilárd és megingathatatlan véleményem, hogy a koncertek tán legfeleslegesebb momentumai a dobszólók, Brianét azonban én is szájtátva bámultam végig. Tichy már a győri dobosgálán is folyamatosan dobálta a verőket, és most is elpattintott vagy húsz darabot, miközben persze egyéb figurákat is bevetett, hogy még inkább feldobja egyébként is iszonyatosan szórakoztató játékát.

Ilyen arcok mellett az apró termetű zenekarvezető David Lowy kissé jelentéktelennek is tűnt, de mindez ne tévesszen meg senkit, nélküle percek alatt hullana szét a zenekar. Biztos vagyok benne, hogy komoly diplomáciai érzékkel rendelkezik a figura, ilyen komoly egyéniségeket (vagy ha csúnyábban akarok fogalmazni: ekkora egókat) nem kis feladat lehet összetartani, de úgy tűnik, remekül menedzseli az esetleges problémákat. A The Dead Daisies bulija ugyanis minden volt, csak lélektelen hakni nem: minden mozzanatáról sütött, hogy mennyire élvezik ezek a rutinos öreg rókák az együtt-muzsikálást, még akkor is, ha legtöbbjük azért jóval komolyabb nézőszámokhoz szokott korábban. A zenekar azonban nem kíván a tagok múltjából élni, azaz egyikük ex-bandáitól sem hangzott el semmi. Bár játszottak feldolgozásokat, ezek között sem Whitesnake, sem Mötley Crüe nem volt, helyettük olyan örökzöldeket szedtek elő, mint a Helter Skelter, a Join Together vagy a Make Some Noise albumra is felkerült Fortunate Son. A tizenöt dalos, elejétől végéig hibátlan programban végül öt átirat hangzott el, illetve a gitár- és dobszóló mellett két Revolución lemezes tétel, a többi pedig mind a kettes Corabi-féle korongról érkezett. Mikor aztán a Midnight Mosesszal befejezték, azt sem bántam volna, ha ott helyben újrakezdik az egészet, ezt így, ebben a formában ugyanis bármikor és bármennyiszer megnézném!

Bár idén rengeteg koncerten voltam, ennél jobb évzárót elképzelni sem tudnék, ez a buli ugyanis a maga nemében valóban etalon volt. Az pedig, hogy pár perccel később még dedikáltatni és fotózkodni is lehetett a legendás fazonokkal, csak hab volt a tortán.

Fotó: Polgár Péter