Shock!

Egy Joe Perry koncert nem éppen mindennapi esemény, ráadásul az Aerosmith drámát is figyelembe véve, mindenképp ott akartam lenni a House of Bluesban tartott koncerten. Szinte követelmény hogy a beszámoló írója lekésse az előzenekart, úgyhogy ennek eleget tudok tenni, csak annyit tudok, hogy a Steepwater Bandet egy éppoly ismeretlen zenekar helyettesítette.

A chicagói HOB nem egy nagy klub, de nagyon feelinges és a koncertek jól szólnak. 5 percre rá ahogy beléptem a terembe, színpadra is lépett a The Joe Perry Projecté és a régi project legjobb dalával, a Let the Music Do the Talkin'-nal nyitottak, erőteljesen, energikusan és lazán. Jó volt Joe-t ilyen közelről látni, igazi közvetlen RnR arc, csípőből öntötte a riffeket és a szólókat.

Társai, az énekest kivéve, Boston stúdiómuzsikusainak krémje, de Joe-hoz képest hétköznapian néztek ki, így a rocksztár és társai kép jött le a színpadról. A basszusgitáros már a 70-es években zenélt vele, a dobos J.Geils Band dobosa, akit kölcsönvett de nem akar visszaadni, ami érthető is, nagyon jól és látványosan játszott. A ritmusgitáros néhány dalban billentyűzött is, de amikor gitár volt a kezében annyira hátrahúzódott, hogy alig látszott a színpadon, így nem sokat adott a képhez, inkább elvett… Az énekes, Hagen, egy jó torkú, fiatal srác, akit nem tudom honnan szerzett Joe, ám jó húzás volt, viszont szegény srác akármennyire nem akart Steven Tyler lenni, éppannyira sikerült neki, mozgásban és hangban is.

A dalok nagy részét az új és a régi albumokról válogatták, pont azokat amiket nem ismertem, de azért voltak fogódzók: Walkin the Dog, Vigilante Man, egy meglepően jó kis basszusszoló, és persze a koncert tetőfoka; a Dream On. Joe mondta, hogy soha többé nem fogják játszani ezt a dalt, most is csak azért teszik, hogy megmutassák mennyire rossz. Hát így ez tényleg az volt, elhangolt gitáron, melléfogásokkal, reggae-s ritmussal! Ami számomra a legjobban fájt, az, hogy Hagen ugyan tökéletesen hozta Tyler sikolyait a dal végéről, de az utolsó hangoknál nagyon elhamisodott. Kacagva sírtam... Köztudott hogy Perry már ősidők óta gyűlöli ezt a dalt, amely mellesleg Tyler kedvence és gondolom az új fejleményekkel az Aero táborban talán ezzel akarja bántani az énekest. Nekem csak az jutott eszembe erről, hogy e dal nélkül aligha hordhatna Guccit, amit a Combination dalban emleget…

Két ráadás volt, egy bostoni blues standard, amihez engedélyt is kért, mert ugye a 'Blues Eredeti Városá'-ban volt, és itt nagyon lehetett érezni, hogy mennyire érzi a bluest, de akármennyire is hűen játssza, mindennek egy olyan sajátos ízt ad, ami kiemeli a blues-sablonokat játszók közül, és minden ezerszer hallott hang modernebbül és izgalmasabban szólal meg. Zárásként a Walk this Way-t tolták, vérprofin és hitelesen, és a gyorsan elszaladt két óra után már mehettünk is haza. Jó kis koncert volt, Joe végig viccelődött, figyelembe véve azt is, hogy csak kb. 300-an voltunk. Egyedül az zavart, hogy csupán egy dalt játszottak az előző szólóalbumáról. De nincs mire panaszkodni, Joe Perry ereje teljében van még mindig, és remélem, minél előbb rendeződnek a dolgok Aerosmith-szel is.