Shock!

Meghirdetése óta izgatottan vártam a svéd csapat fellépését, mivel tavalyi lemezükkel a bőröm alá másztak, ezt pedig az idei Sometimes The World Ain't Enough albummal tetézték, tehát tavasz óta az évszakváltások között ez a várakozás képviselte az állandóságot. Kis adalék: réges-rég elszoktunk már tőle, hogy egy zenekar egymást követő években lemezt jelentessen meg, ráadásul nem konzervet bontva, hanem teljes értékűt, ráadásul mindkettő rettentően magas színvonalú zenét rejt, ráadásul emelni is tudták az amúgy is kimagasló minőséget. Mindezt úgy vezetik elő, hogy egyetlen taktuson sem érezni, hogy erőlködnének vagy bármilyen kényszernek akarnának megfelelni, szóval a világ legtermészetesebb módján adják magukat, minden ütem a helyén van, minden vokál, beütés, díszítés a zenéért szól, nem pedig kimért produceri munka eredménye.

Jó rajongóként természetesen nem készültem dalsorrenddel, listával a hajós fellépésre, illetve a rendszeres koncertajánlókból arra számítottam, hogy heringezés sem lesz – bár ez kereskedelmi szempontból picit aggasztó –, szóval a meglepetés-faktort igyekeztem erősíteni érkezésem előtt. A nyitózenekar Black Mirrors fellépése közben jutottam be a terembe, ahol szellősen álldogáltak a vendégek. A csapatot ez egyáltalán nem zavarta, nagy elánnal játszottak, koszlepte, vastagon blúzos rockzenét hoztak magukkal. A fronthölgy Marcella Di Troia hangja nagyon erős, meghatározza a zenét, a mozgása pedig némileg Péterfy Bori energikusságát idézi, és a négyes egyébként teljesen egyben van, jó lendülettel játszanak, szóval akinek barátja ez a korai, zord bluesrock, az nagyon klassz műsort kap tőlük.

Az érdeklődők azonban egyértelműen a The Night Flight Orchestráért jöttek ezen az estén, mert a nézőszám csak a fél kilenc után kezdett el emelkedni, kezdésre pedig kényelmesen, de nagyjából a nézőteret lefedve állt meg a közönség. Björn Strid és csapata az aktuális címadóval nyitott, és ahogy elnéztem, a környezetemben mindenki széles mosollyal fogadta őket, óvatos, rockrajongóktól főleg bénázós táncikával egybekötve, de határozottan lelazulva. Nem is lehet máshogy, ha meglátsz két elegáns légikísérőt, egy hófehér selyemnyakkendős dobost, egy fehér öltönyös óriást, egy pálmafás inges, kalapos billentyűst, egy lehetetlenül nagyméretű napszemüveget viselő perkást, egy karácsonyfadísz-fülbevalós, kopasz gitárost, valamint egy nagyléptű, lila öltönyös, pöttyös inges, flittert szóró énekest. Ilyen antré után a buli hangulata el is dőlt, na de a továbbiakban hadd mutassam be, miként.

Rögtön sietek leszögezni mesterkélt szégyenérzettől kísérve: a hangzásról nem tudok hitelesen nyilatkozni, mivel szinte végig David Andersson előtt álltam, ezért a hangkép egy része a monitorok hátoldalából ért, másik része a bal hangfalakból, és bár mindent hallottam, az arányok az én helyemen meglehetősen felborultak az ideálishoz képest. Ugyanakkor öcsém, aki a negyedik-ötödik szám után hátravonult a jobb hangzás tapasztalása érdekében, arról számolt be, hogy a gitár és az ének végig szerényebb hangerőn szólt, mint kellett volna, na de hát egye fene.

Már az imponáló volt, ahogy a két légikisasszony – Anna Brygård és Anna-Mia Bonde – felvezette a személyzet többi tagját, innentől kezdve pedig letörölhetetlen és végtelenül széles mosollyal kísérték végig az egész estét. A Sometimes The World Ain't Enough rögtön magával vitte a teljes közönséget, a folytatásban pedig olyan dallamzuhatagot szabadított ránk a banda, hogy hirtelen nem is tudtam, hogy most nekem inkább táncolnom kéne, vagy ordítanom a színpadon, és a fényképezésről el is feledkeztem percekre. A Living For The Nighttime és a Speedwagon gyorsítva repített vissza '82-be, és még mielőtt a lassabb ütemek miatt elkezdtünk volna pihenni, jött a csillagközi utazást jelző prüntyögős intró, és ránk szabadult a Midnight Flyer. A Deep Purple-t idéző taktusok közepette tűnt fel, hogy Richard Larsson milyen csodálatosan ágyaz meg a riffeknek, és szinte varázsszőnyegként tartja az egész zenekart. Kicsit zavarban vagyok, mert az interjúkban Larsson neve hangzik el a dalok legfőbb szerzőjének, a borítóban viszont végig Anderssont és a másodgitáros Sebastian Forslundot tüntetik fel szerzőként, ám a hallgatónak mégis az összkép számít, de adjuk meg Richardnak, amit a tisztesség is megkíván.

Sharlee D'Angelo hatalmas termetével beterítette a szűkös színpadot, és annak minden részén felbukkant, folyton szórakoztatta magát és főleg Anderssont. Az ő futamait viszont jól lehetett hallani közelről is, az örökké fel-le ívű játéka is markáns eleme a TNFO világának. Speed hangja, amennyire meg tudtam ítélni, végig erős maradt, a magasabb fekvésekben is helyén voltak a hangok, még ha olyankor átment a rá jellemző erőből kitolt megoldásba, de ebben a környezetben is működik. A vicces-elegáns lila öltönyben ráadásul egész egyszerűen szép volt (nem beszélve a hozzá viselt gigerli cipőről), és az emelkedettebb pillanatokban csillagporral hintette be a szólistát vagy épp szólistákat. Sebastian Forslund, ha kellett, a megfelelő effekteket csalta ki digi ütőhangszeréből, aztán gitárt ragadott, vagy épp pár ikerszólócskát nyomott el, tényleg jelentős szerepe van a hangzás dúsításában, színezésében. Jonas Källsbäck rendhagyó módon, a színpad bal oldalán, Andersson mögül adta az ütemet, néha kikacsintott az őt figyelemmel kísérőkre, közben irtó precízen játszott, ugyanazokat a finom kis beütéseket hozta, amik a lemezeken is hallhatók. Elegáns öltözékéhez vagány, átlátszó dobszerelést választott, ettől diszkóbb már tényleg nem lehetett volna. Talán az ő játéka volt a legküzdelmesebb, már abban az értelemben, hogy nyugis kettő-négy eléggé kevés volt az este folyamán, de hát ez a dobosok sorsa, cserébe feszes maradt végig.

A Gemini megint csak tarolt, ekkor már az első sorok folyamatos táncban voltak, hogy aztán a következő, fülledt-andalgós Something Mysterious során ismét pihenőshöz jussunk, és ebben a hangulatban egyáltalán nem lett volna túlzás, ha a térbe beúszott volna egy diszkógömb, miközben szolid füstöt áraszt magából. Talán a következő turnén még ez is megvalósul. Az esemény Facebook-oldalán szerepelt egy felhívás, hogy a tánc-cipőit senki ne hagyja otthon, és hát a Paralyzed szenzációsan eltalált diszkóütemei nem is hagytak más választást, mint táncra perdülni. Ennek kapcsán el kell mondani: az egész csapat lelke az a szinte érthetetlen könnyedség és elemi lazaság, amivel ezeket a dalokat összerakják és előadják, a mesterkéltség legkisebb jele nélkül. A banda úgy hozza a '80-as évek minden rezdülését, hogy utána szinte furcsa is kimenni az utcára, ahol a mai környezet fogad. A hangszerelés, a vokálok, a hangszínek eleganciája, az egyes részek arányossága és lelke, mind-mind varázslatos, nem lehet vigyor nélkül hallgatni.

Külön említést érdemel az a pár apróság, ami miatt a határozott precizitás ellenére is roppant fesztelen marad a gárda: Anna & Anna kosztümjei, a gondosan odakészített telefonkagylók, a méretes, ám vicces tekintetű bagoly előttük, a hangulati elemként elővezetett pezsgőzések, a végefelé előkerülő, hűsítő koktél, amelyet a stewardess szolgál fel szívószállal a kapitánynak, a már említett flitterezés, a végigvitt légitársasági arculat; nem nagy dolgok, de mégis egyedivé varázsolják a produkciót, és segít kiszakadni a napi darálásból, továbbá tényleg azt adja, amiért megyünk: szórakoztat, a szó legnemesebb értelmében. És hiába nincs ezer hang egy szólóban, lehet, hogy két körös csak egy-egy betét, mégis sokkal-sokkal színesebb a zene, mint amit pár „progresszív" jelzővel csúfolt alakulat manapság előad. A koncert végén pedig még az esküvők leggagyibb figuráját is kardélre hányta, azaz a vonatozást figuráztatta ki, amihez egy önként jelentkezőt kért fel arra, hogy a záródal alatt legyen kapitánya egy vonatnak, amitől alapesetben egy jóérzésű ember messzire menekül, de a West Ruth Ave ritmusaira még ez is jópofának hatott, egyben megmutatta, hogy a közönség összetétele eléggé vegyes, mind fazonra, mind korcsoportját tekintve, bőven voltak húszasok és harmincasok, talán többen is, mint ami a műfaj képviselőiből következett volna.

Sokadjára tehetjük fel magunknak a kérdést: mi kell ma ahhoz, hogy négy-öt-hat-nyolc főből összejöjjön egy olyan zenekar, ami – kortól és kulturális örökségtől függetlenül – képes színvonalas, ízléses, igényes műsor megteremtésére? Talán nincs is recept rá. Ezek a lányok-fiúk viszont nagyon-nagyon tudják, hogyan csinálják. Ez volt nálam az Év Koncertje (ez idáig nem kunszt), viszont az is meglehet, hogy a Top 5 is megvan: ilyen rövid másfél órát nem sokszor éltem meg. Akárhogy is, 10/10***-os este volt.