Shock!

A Therion néhány éves pihenőre készül. Pontosabban a főnök Christofer Johnsson jegeli egy időre a bandát, míg régi álmát igyekszik beteljesíteni, azaz írni egy komplett rockoperát. Persze csakúgy, mint a csapat pályafutása során oly sokszor, ezt a folyamatot is alaposan előkészítve, végtelen igényességgel vezeti fel. Kezdetnek érkezett szeptemberben egy speciális Therion album, a Les Fleurs Du Mal, majd pedig útra kelt a csapat, hogy egy alapos turné keretében búcsúzzon a rajongóktól. Volt már persze ilyen szünet náluk, és az sem húzódott egy évnél tovább, így bízom benne, hogy Christofert munkamániája ezúttal sem hagyja majd tomporán sokáig időzni, és rövidesen ismét hallhatunk majd a Therionról.

Addig is azonban örüljünk a meglehetősen bizarr, ám minden hallgatással a magát egyre jobban szívembe lopó Les Fleursnek, meg annak, hogy ahogy az utóbbi években mindig, úgy a Flowers of Evil turné is érintette Magyarországot. A Therion 25. születésnapját is ünneplő körútra két előzenekar is elkísérte a svédeket. Az Antalgiát teljes egészében lekéstem, a stílszerűen Franciaországból importált Elyose-t pedig csak tisztes távolból figyeltem, egyáltalán nem nyerték el ugyanis a tetszésemet. Némi kis elektronikával kevert Kamelot/Therion metalt nyomtak, de élőben sem a színpadi teljesítményük, sem pedig Justine hangja nem volt túl meggyőző.

Kilenc előtt néhány perccel aztán felcsendültek az O Fortuna hangjai Orff Carmina Buranajából, majd a Poupée de Cire, Poupée de Sonnal kezdetét vette a Therion fellépése. Azt már a buli előtt lehetett tudni, hogy az évek óta állandó kollaboránsnak számító Snowy Shaw nem jön a turnéra, de azon azért kicsit meglepődtem, hogy Thomas Vikström mellé nem került másik férfitorok. Thomas kiváló énekes, de összességében azt hiszem, jobb lett volna, ha Lory Lewis-on és kolléganőjén kívül még valaki áll a színpadon. Nyilván Snowy sem egy kaliber a korábban a csapatban megfordult olyan arcokkal, mint például Mats Levén, megjelenésével és szórakoztató stílusával mégis sokat hozzátett a koncertek hangulatához. Mindez persze csak szőrszálhasogatás, mert amúgy a masszív, kétórás buli a záró To Mega Therionig remek volt. Nem csak Thomas és Lory, de a csapatba tavaly beugrott Linnéa Vikström (aki nem mellesleg Thomas lánya) is remekelt, elég komoly kontrasztot képezve az alig néhány perccel korábban hallott Elyose-vokalista produkciójához képest.

Azt viszont meg kell jegyezni, hogy klasszikus, operaénekesi hangokról van szó, így természetes is, hogy amikor nem operásan kellett énekelni, hanem csak úgy természetesen, az bizony nem igazán ment a hölgyeknek. Minderre a legmeggyőzőbb példát a Wine of Aluqah szolgáltatta, ami szinte ordított egy karakteres férfi rocktorokért. A legtöbb dalban azonban nem volt ilyen probléma, a Son of the Sun, a Siren of the Woods vagy a Gothic Kabbalah remekül szóltak vokális szempontból is, sőt, igazából majd az összes dalt felsorolhatnám ebbe a listába. Különösképp igaz volt ez a Les Fleurs tételeire, melyek közül három is elhangzott a koncerten. Lehet, hogy kicsit szirupos, kicsit néhol tán még giccses is közülük némelyik, de nekem élőben is ugyanúgy bejöttek, mint ahogy CD-n.

A J’ai le Mal de Toi elé még egy kis tanmesét is kaptunk Christofertől a népszerűség és dicsőség múlandóságáról, de szerencsére a kissé bő lére eresztett monológ sem akasztotta meg a bulit, amely az Abraxasszal zavartalanul folytatódott tovább. Thomas Vikström várakozásomon felül teljesített itt, hiszen tökéletesen hozta a Lemuria lemezen Mats Levén által hozott full metal sikolyt is. Szintén emlékezetes volt a Lemuria címadójának leülős, akusztikus verziója is, Christian Vidal produkciója meg úgy en bloc. Hihetetlen figura a srác. Lazán rágózva a buli egésze alatt tökéletesen hozta a nyolcvanas évek gitárhőseinek figuráját, az meg, ahogy végigtekerte a koncertet, tényleg maximális elismerést érdemel. Elnézve az ő, valamint a bőgős Grizzly produkcióját, nekem egyáltalán nem hiányoztak a Niemann tesók. A turnéra csatasorba állítottak egy meglehetősen mókás fizimiskájú billentyűst is, aki nagyjából úgy festett, mint egy papi reverendába bújt raszta-mackó. A dolgát mindemellett profin végezte, csakúgy, mint Johan Koleberg dobos, aki bár nem játszik túl látványosan, amit kell, azt viszont precízen odapakolja.

Gyakorlatilag a műsor két órája alatt egy komplett best of-ot kaptunk a Lepaca Kliffoth utáni korszakból. Tekintve a legutóbbi stúdióanyagot, dőreség is lett volna várni bármit is az Of Darknessről vagy akár a Ho Drakonról, de azt ezért sajnáltam, hogy még a Lepacáról sem fért be egy fia tétel sem. Aki ezeket a nótákat akarja élőben hallani, úgy gondolom, hosszabb távon is be kell, hogy érje a Live In Midgard lemezzel, mert ha a 25 éves jubileumi Therion turnén nem kerültek műsorra, akkor a csapat remélhetőleg nem is oly sokára bekövetkező visszatérése után sem lehet majd velük gyakran találkozni.

Azt is elfogadom persze, ha a többségnek egyáltalán nem hiányoznak ezek a régi szerzemények, de a Wine Of Aluqah – The Rise Of Sodom And Gomorrah – Blood Of Kingu tételek slágerparádéja közé csempészve azért jó lett volna legalább egy The Wings Of The Hydra vagy egy Riders Of Theli. Ettől függetlenül azonban a buli tökéletes búcsúzásként szolgált addig is, míg kézbe nem vehetjük Christofer rockoperáját, illetve a svéd mániákus útra nem kél új projektjével. Mert ha valamiben, abban biztos vagyok, hogy ez a megalomán, megszállott fickó nem fogja kibírni, hogy meg ne turnéztassa azt az anyagot is.

Fotó: Kovács Levente