Shock!

Az elmúlt hét kifejezetten sűrű volt koncertfronton, így bár megtehettem volna, mégsem siettem, hogy odaérjek a Budapestre pár év kihagyás után visszatérő Therion előzenekaraira. Az Imperial Age-hez volt már szerencsém korábban, és az előzetes belehallgatások alapján a Null Positiv sem csigázott fel túlzottan; később aztán, látva Elli Berlint, ahogy elhörgi a Dint a Therion szettjének elején, már bántam kissé, hogy kihagytam őt saját csapatával. Legközelebb...

Christofer Johnsson, a Therion atyja és agya pár évvel ezelőtt fejébe vette, hogy összerak egy monstre metaloperát, így csapata működését is jegelte egy időre. A Beloved Antichrist megjelenése előtt kiszivárgott információk alapján pedig már jó előre felkészülhetett mindenki, hogy valóban egy grandiózus anyaggal kell majd megbirkóznia a tábornak. A kérdés csak az volt: fenn lehet-e tartani a figyelmet egy 180 perc összjátékidejű, tripla kiadvány esetében? Lehet-e érdekes a Therion ekkora dózisban? Nos, a válasz esetemben egyértelmű és határozott nem. És sajnos nem is a mennyiség az egyetlen probléma, hiszen a dupla Lemuria / Sirius B simán ott van a kedvenc Therion-cuccaim között, de sajnos az Antichrist annyira középszerűre és parttalanul hömpölygőre sikeredett, hogy egyetlen diszkjét is nehezemre esik végighallgatni, nemhogy a teljes kiadványt.

Mivel koncertprogramjuk dereka eléggé adott, fentiek ellenére mégis az új anyag dalait vártam leginkább, hátha élőben jobban eltalálnak majd. Sajnos azonban a véleményem nem változott: a sok esetben kifejezetten egybites riffekre épülő, középtempón cammogó dalok élőben sem érték el a kívánt hatást, így azt hiszem, végérvényesen leszögezhető, hogy a Beloved Antichrist és én nem leszünk igazán jó barátok soha. A 2017-es dobosváltást leszámítva az utóbbi években megszilárdult felállásban játszó zenekar egyébként az új dalok mellett tulajdonképpen a szokásosat hozta a szokásos formában: a Lepaca Kliffoth utáni korszak nyilvánvaló közönségkedvenceit tolták el az állandósult vokalisták, Thomas és Linnéa Vikström, valamint Chiara Malvestiti segítségével.

Legutoljára tavaly nyáron láthatta a magyar közönség a zenekart, így érthetően nem volt dugig a Barba, a szellős félházat jelentő publikum viszont láthatóan jól érezte magát, a zenekar ugyanis feszesen és jól vezette le a slágerparádét. Az 1998 és 2001 között egyszer már itt játszott Sami Karpinnen dobos visszatérése egyértelműen jót tett nekik, az argentin gitáros, Christian Vidal kapcsán pedig már sokszor hangoztattuk, hogy képességei alapján egy ennél komolyabb gitározást igénylő produkciókban lenne a helye. Ha jól számoltam, az Antichristot összesen öt tétel képviselte, de a Thelitől indulva valamennyi nagylemezüket megidézték, leszámítva a diszkográfiában egyébként is kakukktojás Les Fleurs du Malt. Számomra a legjobban a már említett Din sütött, amelyben a Null Positiv hórihorgas énekesnője, Elli Berlin tette tiszteletét a színpadon, aki amellett, hogy nagyon jól hozta a durva énektémákat, még színpadi egyéniségnek sem utolsó. Christofer helyében a Typhon hörgős témáit is simán rálőcsöltem volna, Linnéa erőtlen előadása ugyanis évek óta kiheréli élőben ezt az egyébként lemezen kifejezetten húzós dalt. Elli azonban nem tért vissza többet a harmadikként érkező Din után, a Therion viszont még tizenhét dalt játszott el, amelyek közül mi más is lehetett volna a záróakkord, mint a To Mega Therion.

Előzetesen nem voltam ugyan túl lelkes ezzel a bulival kapcsolatosan, de aztán ahogy szép sorjában érkeztek a slágerek, hamar belelkesedtem én is. Hiába láttam már őket ezerszer, egy Therion-buli minden egyes alkalommal jó.

Fotó: Polgár Péter