Shock!

Jó munkásemberként késve érkeztem a helyszínre, így a norvég Trail of Tears műsorából mindössze az utolsó két számot láttam. Más kérdés, hogy különösebben nem vagyok szomorú emiatt, mivel ez is épp elég volt, a látottak nem igazán vettek le a lábamról. Melodikus black/gót muzsikát nyomtak, két vokalistával, de elég jellegtelenül.

Másodikként érkezett a Tristania gárdája és ők sem vágtak földhöz. Náluk már énekelt egy hölgy is, de ő is kicsit erőtlennek, gyengécskének tűnt. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a színpadi kiállásával minden rendben volt, a mozgása pedig igencsak magára vonta a férfi nézők tekintetét. A vizuális élmény tehát adott volt, annyi volt csak a baj, hogy a muzikális élvezetek közel sem érték el ezt a szintet. A móka neve ezúttal gót metal volt, de itt is a hörgés dominált, amelybe csak aláfestő jelleggel keveredett tiszta ének. Felejthetőt produkált a Tristania is!

Pontban kilenckor aztán kezdett végre a Therion. Semmi intro, rögtön a Blood of Kingu hangjai csendültek fel. A színpad ezúttal a következőképpen nézett ki: Középen egy nagy Therion logo-szerűség (mint később megtudtuk, ezt bolíviai rajongók készítették a bandának), baloldalt dobszerkó, jobb oldalt 4 fős kamarakórus, elől pedig a zenekar, Mats Levénnel a bal és Jezabel Dívával a jobb oldalon. Már rögtön az első nótáknál kiderült, hogy Levén mester (ismerős lehet még pl. Malmsteen mellől, vagy az At Vance-ből) kiváló választás volt. Úgy pörgött mint egy állat, igazi koncerthangulatot csinált és lelkesedése láthatóan társaira is átragadt. Johnssonék is túrtak a színpadon, volt barázdabillegetés meg szinkronheadbang meg miegymás.

Ennél a zenénél iszonyúan fontos az is, hogy mennyire képesek az adott helyen jól megszólalni, pocsék hangzással ugyanis 2 perc alatt meg lehet ölni a Therion muzsikáját. Szerencsére ezúttal tökéletes munkát végeztek a hangosításnál, minden tisztán és szépen szólt. Sikerült úgy összehozni a harapós gitárhangzást is, hogy nem nyomta el az ezúttal sem élőben szóló nagyzenekari/szimfonikus részeket. (Persze azért úgy lenne jó egyszer látni a svédeket, hogy előttük egy teljes zenekari árkot megtöltő nagyzenekar játszik…)

A körülmények tehát adottak voltak egy fantasztikus koncerthez és hála istennek, se a zenekarra, se a programra nem lehetett panasz. Elhangzottak olyanok, hogy The Wild Hunt, The Wine of Aluqah, Typhon, The Khlysti Evangelist, Seven Secrets of the Sphinx, Siren of the Woods stb.

Az egyedüli nóta, ami csalódást okozott, a Typhon volt, ezt ugyanis hörgés helyett, Christopher és Mats duettben adta elő, ami meglehetősen furcsává tette, a Lemuria legkíméletlenebb dalát. Kellemes meglepetés volt viszont a Lepaca lemezről a Melez előkerülése. Jó volt hallani ezt a korai, nyers klasszikust!
Láthatóan a zenészek is nagyon élvezték a bulit, Christopher számtalanszor elmondta, milyen jó nálunk játszani, valamint többször is elnézést kér, mert – ugyan magyar a barátnője – képtelen megtanulni a nyelvet.

Semmi sem tart azonban örökké, így körülbelül 90 perc után Therionék is levonultak, de persze volt ráadás, méghozzá a Theli lemezről a Cults of the Shadow és naná, hogy a To Mega Therion. Még mindig kiemelkedően jók a Theli nótái, az igen szép számmal megjelent publikum is ezekre pörgött leginkább. Sajnos a nagy favoritomat, a Nightside of Edent ezúttal is hanyagolták.
Therion koncert nem mehet le feldolgozás nélkül sem, így, némi tapsolás után még két nótát sikerült kicsikarni a srácokból, ezek pedig akkorát durrantak, hogy ilyet még nem pipáltam. Az első a Black Funeral volt a Mercyful Fate Melissa lemezéről és szinte nem hittem a fülemnek, olyat énekelt Mats Levén! Egy az egyben hozta King Diamondot, a magasait, a mélyeit, mindent! Hihetetlen volt!

Azonnal kislemezre ezzel a dallal! Iszonyat állat volt! Ami meg ezután következett, arra végképp nem számítottam: Iron Fist a Motörheadtől! Szintén Levén és szintén hibátlan! Ez az uccsó két nóta tulajdonképpen egyenlő volt egy “mutassuk meg, hogy milyen kib…ott nagy hangom van” felkiáltással, ilyet, hogy valaki két totál eltérő énekhangot, énekstílust vezessen elő 10 perc alatt, még nem nagyon hallottam! Le a kalappal! Ez a két nóta méltó befejezése volt az estének, így, a szépen felhízott program végén nem hiszem, hogy bárki is elégedetlenül távozott volna 11 órakor.

Bármikor megnézném ezt az összeállítást még egyszer, még kétszer, még százszor! Ha nem idén van a Priest/Qr buli, nálam az év koncertje!