Shock!

Nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire sűrű az idei koncertszezon, és a Budapest Park is kitett magáért, és elhozták Magyarországra először önálló, nem fesztiválos koncerttel a Leto testvérek formációját, a Thirty Seconds To Marsot. Direkt fogalmaztam úgy, hogy „formáció", hiszen a csapat, vagy zenekar nem igazán helytálló az esetükben, mióta Tomo Miličević már nincs köztük. Tény, hogy a Mars a két Leto, Jared és Shannon agyszüleménye, de Tomo is csak lehúzott tizenöt évet velük, a vége valahogy mégis elég kurtán-furcsán alakult közöttük.

A 2018-as bécsi koncertjükre megvolt a jegyem, ami előtt pár nappal „távozott" a turnéról mondvacsinált indokkal Tomo. A YouTube-on rögtön rákerestem koncertfelvételekre, és már akkor üvöltött az egész produkcióból, hogy a Mars Jared Leto one man show-jává vált, és sajnos el is hitte magát. Nem is győzött meg, hogy ezért utazzak sok órát... Sikerült a jegyet eladni, majd Tomo(t) nyáron kibaszták kilépett a zenekarból, és onnantól kezdve tényleg arról szólt az egész, hogy Jared koncertről-koncertre milyen, a Gucci által fémjelzett ruhakölteményekben (?) isteníti magát. Na, és akkor ezzel indultam neki a Budapest Parkos koncertnek is.

Aztán jól meglepődtem, meg nem is. Különös volt, hogy a zenekar az egész koncertet engedte fotózni az árokból, ami annak fényében tényleg meglepő, hogy korábban letiltottak minden fotóst. Igyekeztem objektíven nézni a show-t, annak ellenére, hogy a második lemezük óta szeretem őket (hozzáteszem, az első két lemez mai füllel is hibátlan, a harmadik okés, a negyediken van pár jó dal, az ötödik számomra hallgathatatlan). Ha félreteszem az előítéletet, a hiányérzetet, el kell ismernem, hogy az előadás rendben volt a színes gigantikus lufikkal, a felfújt flamingó úszógumikkal, a rajongók színpadra invitálásával együtt, ez mind hozzátartozik a Thirty Seconds To Mars brandjéhez. Meg az Echelonéhoz, mert bizony szorosan hozzátartozik a formáció életéhez a rajongótábor családdá formálása is.

A színpadkép a tavalyi lemezhez megfelelően roppant puritán volt, egy bazinagy ledfal alkotta a hátteret, amely többnyire egyetlen színben pompázott, néha pár szó megjelent rajta, szóval tényleg nem lehet rájuk fogni, hogy a színpadi dizájnnal vonják el a figyelmet. Annál inkább magára vonta a tekinteteket Jared a nagymamaisztikus csipkeruhában, ami alá ezüstszínű, térdig érő mackónadrágot és ezüst sportszárat húzott. A színpadi ruhának tényleg nem árt a hétköznapitól jóval merészebbnek, átgondoltan átgondolatlannak lennie, de ez az öltözék a Lajosmizsei ministránsfiú kilopta a gyertyát a sekrestyéből című festményt vizionáltatta a szemem elé, szóval mondjuk ki: nem túl ízléses, ellenben röhejes. Sebaj, Jared hangjával nem volt gond, a színpadi színészettel sem, arra viszont roppant kíváncsi lennék, hogy koncert közben, számonként a dobcucc mellé rakott mikrofonba mit beszélt a tesójának.

Shannon és a cucca jobbra került, a srác tényleg beleadott mindent, gyakorlatilag ő jelenti még az egész „zenekari" részét, annak ellenére, hogy tőle jobbra még ott áll, jól elbújtatva Stevie Aiello, aki basszusgitáron, gitáron, billentyűkön egészítette ki a fivéreket, de a gitársávok (már ahol voltak) discről mentek. Ez van, nincs Tomo, nincs gitár, már Jared nyakában sem. Az új lemezről értelemszerűen több dal szerepelt (mint kellett volna az én ízlésemnek), és ezek közül magasan a Shannon által elénekelt, egyszálgitárral kísért Remedy bizonyult a csúcspontnak. A maga egyszerűségében és Jared után, kicsit esetlenségében is nagyon szerethető volt.

A közönség együtt lélegzett a tesókkal, tényleg, és ugyan az első sorokban magyar szót nem nagyon hallottam, de végig énekeltek mindent, az óóóózás mondjuk standard, nekem az is kicsit sok a jóból, de hát nem vagyunk egyformák. Jared (vagy a mögötte álló marketingcsapat) meg pontosan tudja, hogy mivel kell megfogni az újabb és újabb tizenéves kiscsajgenerációt, mert hát akik az első időktől kezdve követték őket, azok már kiöregedtek az óóóózásból. Mindezek mellett volt még magyarzászló-lengetés, „ti vagytok a legjobb közönség", ami minden turnéállomáson elhangzik, „csak itt több számot játszunk, mert annyira jók vagytok", és utóbbi a setlistet nézve akár még helytálló is lehet, hiszen nálunk volt Great Wide Open, Night Of The Hunter (!) és Alibi, amelyeket 2018 óta nem tűztek műsorra. Szóval tényleg AKÁR ők is jól érezhették magukat odafent, nem csak mi odalent. És akárki akármit mond, a The Kill óriási dal, és még ezzel a sampler-Tomo változattal is libabőrös lettem tőle. Nagy kár, hogy nem írnak már hasonlókat sem.

Szóval objektíven nézve, és két lépés távolságból tényleg pazar előadás volt, minden kitalált, előre megkoreografált pillanatával együtt. Szubjektíven nézve nekem hiányzott a zenekar. De nagyon.