Shock!

Pár nappal ezelőtt, a Pumpkins United turné pozsonyi állomása kapcsán fejtegettem, hogy 2016-17 folyamán igen sok kellemes meglepetés érte a rockzenéért rajongókat. Ugyan a Skid Row-reunion még várat magára, de tegye fel a kezét, aki akár csak három évvel ezelőtt is nagyobb összegben mert volna fogadni arra, hogy újra egy színpadon láthatja Kiskét és Weikit, esetleg Slasht és Axlt. És ki tudja, mi jöhet még, hiszen Ozzy n+1-dik búcsúturnéján jövőre ismét Zakk Wylde penget majd, szóval 2018 is hozhat magával néhány igen komoly meglepetést. A fentiekhez képest jóval kisebb horderejű, szívemnek azonban legalább ilyen kedves fordulat volt, hogy a Threshold 2017-ben azt a Gylnn Morgant hozta vissza a színtérre, aki 1993-ban ugyanúgy Damian Wilson távozása után került a csapatba, ahogy most is Damian lelépését követően reaktiválták. Ugyan Glynn anno csupán három évet töltött a brit prog. metalosoknál, ez viszont éppen elég volt ahhoz, hogy összehozzák személyes kedvencemet, a Psychedelicatessen nagylemezt, illetve a Livedelica EP-t. Aztán sajnos Morgan lelépett, a csapat pedig visszahívta Wilsont.

A történelem tehát esetükben valamilyen szinten már így is ismétli önmagát, bízom azonban benne, hogy Glynn lelkesedése ezúttal tovább tart – anno azért távozott, hogy Mindfeed néven saját bandát alapítson, két lemez után azonban földbe álltak, Morgan pedig majdnem húsz évre totál eltűnt –, jellegzetes, kissé rekedtes, fátyolos hangját ugyanis jó lenne a kiváló Legends Of The Shires albumhoz hasonló mesterműveken még jó sokáig hallgatni.

Pár évvel ezelőtt még errefelé is gyakran megfordult a banda, a Shires Európa-turnéjának hozzánk legközelebbi állomása azonban München volt. És ugyan a bajor város nincs éppen közel, egész egyszerűen látnom kellett a csapatot kedvenc Threshold-énekesemmel, úgyhogy beültem a kocsiba, hogy a koncert köré szervezve egy teljes adventi hosszú hétvégét töltsek el itt. Bár az előzetes információk szerint a turné két előzenekara, a Day Six és a Damnation Angels mindösszesen két másik állomáson lépett volna fel, meglepetésemre itt is játszottak, a program pedig ennek köszönhetően kifejezetten hosszúra nyúlt. Teszem is hozzá gyorsan: sajnos! A két brigád ugyanis leginkább csak időhúzásra volt jó. A Day Six ugyan legalább érdekes volt a Rushtól a Meshuggah-ig terjedő zenei sokszínűségével és egy támadó baromfi mozgáskultúráját és arcmimikáját használó, tébolyult énekes/gitárosával, de jó dalokat ők sem tudtak felvonultatni. A Damnation Angels pedig simán csak középszerűen hozta a dallamos metal sablonokat egy tehetséges, de nem túl képzett frontemberrel.

Kettejük műsorára átszerelésekkel együtt bő két óra ráment, így tűkön ülve vártam már a Thresholdot, amikor fél tíz után nem sokkal végre belekezdtek a programba az új album intróját követően nyitó Slipstreammel. Kicsit furcsállottam, hogy a buli egy anno Andrew „Mac" McDermott által felénekelt dallal indult, de egyrészt a Mac mélyebb hangjára íródott dallamok kifejezetten fekszenek Glynnek, másrészt pedig a Slipstream mára igazi közönségkedvenccé nőtte ki magát, így hamar le is reagálta a publikum. A magam részéről viszont a Glynn által felénekelt nótákért, azaz a Psychedelicatessen és a Legends dalaiért jöttem, a koncerten pedig természetesen abszolút többségben is voltak ezek. Az idei dupla korong adta a program gerincét a maga hat tételével, számomra azonban a csúcspontot a két 1994-es darab, a negyedikként érkező, hidegrázós Innocent és a buli közepén előkapott Sunseeker jelentette. Az abszolút katarzishoz már csak a Devoted hiányzott, a második Threshold nagylemez anno rajongóik tiszteletére írt záródalát azonban sajnos ezúttal is hanyagolták.

Fentieken túl csak a Mac-éra szerepelt az étlapon (leginkább pedig a Dead Reckoning, amelyről három dalt is eljátszottak), azaz egyetlen olyan szám sem hangzott el, amelyet Damian Wilsonnal rögzített a csapat. Mindez már csak azért is furcsa, mert a Consume To Live vagy a Paradox a Threshold-életmű legnagyobb alapvetései közé tartoznak, a Damiannel készült újkori lemezeket pedig kifejezetten jól fogadta a szakma és a közönség egyaránt, a Livedelica EP alapján pedig egyértelmű, hogy Glynn ezekkel is simán megbirkózott volna. A fickó hangja ugyanis alig valamicskét kopott az elmúlt bő két évtized alatt, és habár a magasaknál láthatóan erősen kapaszkodnia kellett a mikrofonállványba, végül még a legnehezebb témákat is szép tisztán kiénekelte. Amellett, hogy a zenekar természetesen a szokott profizmussal hozta a legepikusabb dalokat is, igen felszabadultan és jókedvűen is játszottak, azaz láthatólag remek hangulat uralkodik a csapaton belül. Pete Morten idei távozása után nem vettek be második hathúrost, és élőben is döntően egyetlen gitárral nyomulnak, amit ugyan pár dalban szokni kellett, de összességében ez sem volt igazán zavaró, pláne, hogy Glynn is gitárt akasztott a nyakába néha. Az pedig nyilván számukra is kellemes meglepetésnek bizonyult, hogy az egykori Wigwamnál nem sokkal kisebb terem totálisan megtelt a koncertjükre. A programba összesen tizenhárom dal fért be, de így is száz perc körüli játékidőt kaptunk, aminek végeztével gyakorlatilag rögtön ki is jöttek dedikálni, fotózkodni a rajongók közé, Johanne Jamest leszámítva, akinek a feszes menetrend következtében muszáj volt rögtön nekilátnia a dobcucc szétszerelésének.

Nem tudom, Magyarországon hány embert hoz lázba egy Glynn Morgannel felálló Threshold, de az utolsó két buli pénzügyi buktája ellenére örülnék, ha valaki újra tenne velük egy próbát. Karl Groom a buli után magától mondta nekem, hogy szívesen jönnének újra, amilyen formában pedig most dolgoznak, tuti, hogy minden itthoni rajongójuknak életre szóló élményt jelentene egy újabb magyar fellépés.

Fotó: George Quartz (a turné hannoveri koncertjéről)