Shock!

Ha esetleg nem lennél képben, a Unida az a csapat, ahol John Garcia folytatta ténykedését, miután a Kyussnak annyi lett. Pontosabban ott volt még előtte a Slo Burn is, akikkel egyetlen EP-re futotta, az Unidának viszont 1999-ben már nagylemeze is megjelent. A csapatnak aztán 2003-ban lett vége, utána meg elég hektikusan működtek: kétszer is produkáltak egy-egy igen rövid reuniont, most pedig épp a harmadik ilyen kört futják, 2022 óta. Kisebb szépséghiba, hogy ebben Garcia mester idéntől már nem vesz részt. Mondhatni tehát, hogy a csapat legendás frontemberével fő vonzerejét is elveszítette, hozzánk pedig már a helyettesként csatasorba állított Mark Sunshine-nal a mikrofon mögött érkeztek meg.

A buli előzenekara, a RoadkillSoda Romániából jött, és azt a fajta downos, stoner metalt tolják, amiben a környék országai – és természetesen hazánk is – kifejezetten erősek. Tapasztalt fickókról van egyébként szó, Sagrada címmel még 2020-ban megjelent utolsó anyaguk már a hatodik volt a sorban, és ez a rutinosság a színpadon is meglátszott rajtuk. Hatalmas stenkkel nyomták a súlyos riffekre és néhol kifejezetten terjengős jammelésekre, hatalmas gitárszólókra épülő dalaikat, közben pedig nem csak a színpadot, hanem a nézőteret is feltúrták. A kertészgatyában nyomuló, és egyébként fizimiskában a The Walking Dead sorozat Dantéjére emlékeztető énekes, Andrei Gherghel ugyanis a dalok egy részét a közönség között üvöltötte/ugrálta/headbangelte végig. Nemcsak a színpadi előadás volt figyelemre méltó, de dalaik is kifejezetten jól működtek, egyet leszámítva. A buli kábé felénél ugyanis színpadon termett egy fiatal hölgy – mint később kiderült, ő kvázi turnémenedzseri feladatokat tölt be náluk –, hogy egy számot duettben adjon elő Adreijel. Kisebb szépséghiba, hogy a menedzser asszonynak nem sok hangja volt, így maximum optikai tuningként funkcionált. Az viszont különösen szép gesztus volt, hogy az utolsó, Made Of Stone címre keresztelt szám előtt szó szerint a színpadra emelték az egyik rajongót, a kerekesszékben ülő srác pedig a koncert zárását odafent, velük együtt bulizhatta végig.

Ha a Facebookon nem jön szembe totál véletlenül egy hirdetés, nem is szerzek tudomást erről a koncertről, így mondhatjuk, hogy azért a Unida – tudtommal – első hazai koncertjét nem promózták agyon. Ennek ellenére megjelent kábé száz fő, ami dugig is töltötte a Gödör apró pincehelyiségét. És ugyan volt, aki tüntetőleg John Garcia-pólóban érkezett, azért úgy tűnt, a többség nyitott kíváncsisággal fogadja a Mark Sunshine-nal felálló négyest. A bandában ezt megelőzően csak a basszusgitárosi poszt volt a kérdéses, hiszen az évek alatt ennél a hangszernél volt folyamatos a jövés-menés, és természetesen most is új arc pengeti a négyhúrost. A tekintélyes has mellett még tekintélyesebb szakállat villantó Collyn McCoyjal kifejezetten jól járt a banda, hiszen amellett, hogy a figura fizimiskára tökéletesen illik közéjük, roppant feelingesen, könnyedén és technikásan is játszott. Ellenben az már közel sem ilyen egyértelmű, hogy Mark Sunshine mennyire volt jó választás: a fickó rekedtes, kissé a Nazareth legendájára, Dan McCaffertyre hajazó orgánuma kiváló, ez nem is kérdés, és fazonra is passzol ide, viszont láthatóan annyira szét volt csapva, hogy azt sem tudta, melyik bolygón van, és kissé feminin mozgása is meglehetősen stílusidegennek hatott. Mark már járt nálunk, méghozzá még 2012-ban, amikor a Riotgod énekeseként lépett fel az Astral Doors előtt. Arról a buliról, illetve a frontember teljesítményéről kifejezetten kellemes emlékeket őrzök – sőt, még egy Riotgod pólóm is van valahol –, most viszont kellett pár perc, mire meg tudtam szokni Mr. Napsütést. Persze egy stoner-bulin nem kell fennakadni azon, ha az énekes vagy valamelyik tag üveges tekintettel motyog maga elé, most valahogy mégis nehezen tudtam eldönteni, hogy a vicces/kellemetlen skálán melyik irányba mozdul el a mérleg nyelve.

Néhány dal alatt azért csak sikerült ráhangolódnom a zenekarra, hiszen a brutálhangosan megdörrenő bulin a hangszeres szekció remekül teljesített, és Mark is jól énekelt, bár arról nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy egyes verzéket tényleg angolul és nem valamilyen képzelt nyelven adott elő. A frontemberi szerepet nem ő, hanem az anno a csapat alapításában is részt vállaló, nyelvnyújtogatva grimaszoló gitáros, Arthur Seay vitte, aki nem átallott rögtön az első percekben üvegből itatni a publikumot. Persze nem ásványvízzel, hanem vodkával. Később aztán kétszer is meg kellett küzdenie a technika ördögével, amíg azonban a gitárjába próbált életet lehelni a színpad mögött, a csapat másik őstagja, a dobos Miguel Cancino és Collyn McCoy spontán jammelésekkel szórakoztattak minket, amikbe Mark is beszállt. Ilyenkor pedig kifejezetten előnyös, ha be vagy tépve, így miután egy rajongó – ki tudja, miért – bekiabálta neki, hogy „Cate Blanchett was here!", Mark kis túlzással egy komplett dalt kerekített ezen veretes megállapítás köré. Mikor aztán Arthur is visszatért a színpadra, kicsit még eljátszadoztak a Cowboys From Hell témáival, aztán folytatódott a saját szerzemények sora.

A buli egyébként kábé másfél órás, alapos áttekintést adott az életműből, és az olyan alapvetések, mint a Thorn, a Black Woman vagy a Human Tornado kifejezetten jól meg is dörrentek. A Coping with the Coyote és a The Great Divide/For The Working Man dalain kívül egy új track is előkerült, Arthur pedig beharangozta, hogy nem csak egy új EP megjelenése van tervben, de azt egy komplett nagylemez is követi majd. Úgy legyen! És jöjjenek csak errefelé újra, de ha kérhetem, akkor azért majd egy fokkal tisztább Mark Sunshine-nal.