Shock!

A zeneipar átalakulásának sokféle jelével találkozhat az egyszeri zenerajongó nap mint nap, hét mint hét, ezek közül az egyik legszembetűnőbb és leghatékonyabb az árukapcsolás. Tehát: az újság egyben koncertbelépő, a nagylemez mellé újság jár (avagy maga a CD annak melléklete), a koncertbelépőhöz CD jár ajándékba és így tovább. A dolog pedig működik és mindenki jól járhat vele, hiszen külföldön is láttunk már erre példákat (angol Hammerhez speciális tribute album, illetve új Machine Headhez Hammer különszám), itthon pedig maga Zorán is a legnagyobb női magazin mellékleteként jelenteti meg legújabb anyagát. Adott esetben akár jóval több emberhez is eljuthat így a zene, mint akik egyébként tudatosan megvennék. Azt persze nem tudom, hogy egy „rendes" Astral Doors bulira hányan mentek volna el az akciós jegyár nélkül, de a lényeg, hogy ezzel a módszerrel első blikkre szép számmal összegyűltek a népek a Club 202-ben.

Tanulva a House Of Lords tapasztalatokból, igyekeztünk későre belőni az érkezést, és nem azért, mert a Crossholder egyszer már megsértődött egy írásomon. Az ő esetükben még kíváncsi is lettem volna, mit alakítanak Nachladal Istvánnal, aki Kiss Zoltán mellett a másik használható heavy metal énekes itthon, de a végére így is jobban lefáradtam a kelleténél.

Mit sem tudtam a Riotgodról a koncert előtt, de azért a ritmusszekció révén Monster Magnet-kötődéssel rendelkező csapatra mégis kíváncsi lettem, és igyekeztem szűz füllel ismerkedni velük (persze csak nem bírtam ki, hogy meghallgassak pár számot előtte, de ezek „szerencsére" nem igazán adtak teljes képet a bandáról). Mit mondjak, a kérdőjeles elvárásokhoz képest igen kellemesen csalódtam – nagyon tuti kis stoner-Sabbath-Zeppelin-blues-pszichedelia keveréket toltak az arcunkba baromi feelingesen, frontemberük pedig Robert Plant és Eric Wagner tökéletes vegyületét hozta úgy megjelenésben, mint hangban. A lírai daluk egyenesen bicskanyitogatósan zeppesre sikerült, utolsó számukért pedig talán nem csak Jimmy Page, hanem Jake E. Lee is kaphatna egy kis royaltyt, mert az meg akár Badlansnek is elment volna. A lényeg persze hogy baromi jó volt az egész, és előbandához képest viszonylag hosszú is (45 perc vagy talán több is), de nem mondom, hogy nem hallgattam volna még el ugyanennyi ideig.

Ezután a főattrakció kicsit csalódást is okozott. Tudom, hogy Dio-rajongóként az Astral Doors minden taktusát isteníteni illik, de a helyzet az, hogy számomra nemcsak lemezen, de élőben is kissé egysíkú a zenéjük. Nyilván a siralmas kiállás is hozzájárul ehhez, pedig esküszöm, sose voltam a külsőségek rabja – mégis, a színpadon a szívét-lelkét kiéneklő, igazi rock-frontemberként viselkedő (és kinéző) Nils Patrik Johansson mellett a többiek egyszerűen rettenetesen festettek átlagemberként. Mindemellett pedig a zene sem az az agysebészet, amelynek figyelése mellett nem jut időnk-energiánk mindenféle egyéb dolgok, például a fentiek tanulmányozására.

Hozzáteszem, felbukkanásakor az Astral Doors baromi jó kis banda, üde színfolt volt. Viszont az a fajta, a tiszteletadás és plágium között veszélyesen egyensúlyozó muzsika, amit mondjuk rajuk kívül a Hellfueled is csinált(t), hajlamos rövid idő alatt kifutni magát, és maximum három lemezt visz el hátán a fiatalos lendület, hacsak a zenészek nem tudják valamivel izgalmasabbá tenni a zenét. Amennyire az lehetséges volt, maga Ronnie (és hogy a Hellfueled párhuzam se merüljön feledésbe: Ozzy) is folyton igyekezett tágítani zenei horizontját, illetve friss vért pumpálni klasszikus stílusába, Nils Patrik viszont nem cserélgetheti gitárosait, elvégre az Astral Doors egy baráti alapon (is) működő zenekar.

Szóval marad az egykaptafa, ami alapvetően élvezetes zenét jelent, de nagyon szűkre szabottak a keretei, és bármennyire is szeretem ezt a stílust, egy 40 perces fesztiválfellépésen túl (amit láttam is tavaly) sajnos nem köt le. Na, ezt lehetett volna kompenzálni egy kis színpadi vehemenciával, rocksztárpózokkal, amire ugye a fent említett okok miatt nem volt lehetőség, az énekes pedig egy fecskeként nem csinálhatott nyarat.

Kemény szavak ezek persze, és kissé bánom is őket, mert ettől még jó volt a koncert. A svédek lényegében mindent megidéznek a zenéjükkel, ami jó a Dio- és Martin-érás Black Sabbathban, a keményebb és gyorsabb Rainbow dalokban, a DIO zenekar klasszikus lemezeiben, és persze kikacsintgatnak a Deep Purple felé is. Mindezt pedig hamisítatlan svéd eleganciával és stílusérzékkel teszik. Jól zenélnek tehát, mégis, a koncert másnapján inkább egy Space Odysseyt kerestem elő, ezen sorok befejezésekor pedig egy Wuthering Heightset fogok. Nils Patrik ugyanis tényleg egy zseni – egyszerre rendelkezik Dio és Jorn letaglózó erejével és karizmájával, de véleményem szerint egy változatosabb zenei közegben jobban érvényesül a hangja. Hiába, Landénak sem a Dio című lemez élete csúcsalkotása...

Fotók: Kovács Levente