Shock!

A Trans Express visszatérését néhol úgy harangozták be, mintha kábé a U2 térne vissza hosszas kihagyás után Magyarországra, ami persze nem kis túlzás egy mindössze egyetlen Demonstráció CD-s szereplést és némi koncertezést maga mögött tudó zenekar esetében, de ezt félretéve a műsoruk egy cseppet sem volt rossz. A csapat ma is finom bluesos rockban utazik, amihez még a hard jelzőt sem feltétlenül illeszteném oda, és a saját közegében – értsd: blues fesztiválokon, motoros találkozókon – ez a zene ma is egészen biztosan megtalálná a maga közönségét. Azt ugyanakkor nem hallgathatom el, hogy nekem hosszabb távon meglehetősen unalmas volt a majd háromnegyed órásra felhizlalt program, főleg, hogy énekfronton azért jócskán akadtak olyan megmozdulások, amikre komolyan fel kellett vonnom a szemöldökömet. A Hendrix feldolgozás végére hagyott gitártörés is inkább volt kínosan kelet-európai, mint Paul Stanleysen dögös. Bemelegítésnek ugyanakkor elment a Trans Express, ez kétségtelen.

Habár Magyarország koncertnézőszám szempontjából leginkább kiszámíthatatlan katasztrófaként jellemezhető, a régi nagy nevek azért még ma is megbízhatóan behozzák az embereket. Mick Boxék sokszor jártak már nálunk, legutóbb vidéki városokban is, így nem jött össze annyi ember, mint ugyanitt 4 évvel ezelőtt, de olyan 1200-1300 néző azért simán eljött megnézni a hard rock történelem egyik legendáját, így a PeCsa hátsó részében felállított lelátóval együtt inkább teli benyomást keltett a terem, mint félházasat.

A Uriah Heep nem tartozik a földkerekség hagyományosan működő zenekarai közé, hiszen stúdiólemezt idestova 10 éve nem adtak ki, turnézni viszont rendszeresen szoktak, de azt is csak amolyan komótos, öreges tempóban. A mostani körút tudomásom szerint fél évre elosztva sem áll sokkal több, mint tizenegynéhány állomásból… A ritkás koncertezés ugyanakkor az ő esetükben aztán mindent takar, csak megrozzant egészségi állapotú, nyugdíjas haknizást nem, ráadásul minden jel arra mutat, hogy idén júniusban végre tényleg megjelenik a hosszú évek óta tologatott Wake The Sleeper album. Aki esetleg nem tudná, a csapat egészen a legutóbbi időkig gyakorlatilag két évtizede változatlan felállásban zenélt, Lee Kerslake ősdobosra tavaly szóltak rá az orvosok, hogy ennyi idősen és főleg ennyire elhízva már inkább hanyagolnia kellene az aktív koncertezést.

Habár Kerslake legutóbb minden túlzás nélkül baromi jól teljesített, azt kell, hogy mondjam, távozásával még így is csak jól jártak, a frissen igazolt Russell Gilbrook ugyanis az első perctől kezdve magára vonta a tekinteteket. Ilyen bivalyerejű, egyszerre régisulis és teljesen naprakész hard rock dobolást nem tudom, mikor hallottam utoljára koncerten (talán Patrik Johanssontól Malmsteennél). Gilbrook néhol egészen új dimenzióba helyezte a bandát, ami azért egy négy évtizede alkotó zenekar esetében nem pite dolog, és akkor még nem is beszéltünk a többiekről. Mick Box lehet, hogy öreg, mint az országút, és kissé kevesebb csokoládé néha több lenne, ám gitározása még ma is a régi, de ugyanez mondható el a végig zseniálisan finom futamokat nyomó Trevor Bolder basszerről is. Phil Lanzon billentyűs játékának hallatán sem emlegette senki fanyalogva Ken Hensleyt, Bernie Shaw pedig nem tartozik a felkapott frontemberek közé, de ismét derűsen és meggyőzően vezette a bandát, még akkor is, ha a magasak azért annyira nem mennek már neki.

Aki nosztalgikus best of műsorra számított, akár csalódhatott is, a Uriah Heepnek ugyanis esze ágában sem volt kizárólag a ’70-es évek első felének feledhetetlen alapműveire koncentrálni. Az első korai korszakos nóta a hatodikként érkező Falling In Love volt, addig kizárólag a jelenlegi felállás készítette lemezekről válogattak, és ismét kénytelen voltam megállapítani, hogy bizony ezek is simán megállják a helyüket a nagy életműben, beleértve ebbe a megjelenés előtt álló friss szerzeményeket is. A rockzene forradalmára persze senki se számítson, de az már nem is az ő korosztályuk dolga… Azt ugyanakkor Boxék is nagyon jól tudják, hogy miért megy be a közönség még 2008-ban is egy Uriah Heep koncertre, így miután a buli elején áttekintették a frissebb dolgokat, a műsor második felében jobbára már a kihagyhatatlan klasszikusokat szedték elő: jött a The Wizard, a Free Me, a Gypsy (a ’70-es évek egyik leggyilkosabb hard rock dala, ha engem kérdezel), a Look At Yourself himnusz és persze a megkerülhetetlen July Morning eposz. Ezekre a világ bármely tájékán garantált a népünnepély, és itt sem volt ebben semmi hiba, sokéves tapasztalatom azonban újabb megerősítést nyert: a magukat két sör után a világ királyának képzelő, elkényelmesedett ötvenesek egy bizonyos rétegével körülbelül annyira egyszerű szót érteni egy rockkoncerten, mint egy hullarészeg, agresszív skinheaddel, és kábé ehhez hasonlóan kellemes élmény is.

A fókuszban persze ettől még végig a Uriah Heep maradt, akik a ráadásban már tényleg holtbiztosra mentek: Bird Of Prey, Sunrise, Easy Livin’ és végül az emblematikus Lady In Black. Kötelező, kihagyhatatlan és kiszámítható mind, de elcsépeltnek nem nevezhetőek, ezek ugyanis KLASSZIKUSok. Így, csupa nagybetűvel. Ez pedig ismét egy roppant hangulatos buli volt, még ha nem is überelte a 2004-eset. Remélem, látjuk még az öregurakat Magyarországon.