Magamtól meg nem mondtam volna, így aztán a műsorfüzetből kellett kipuskáznom, meg is lepődtem, de a Hűség Városa idén bizony már 16. alkalommal adott helyt fesztiváljának, mely mára szinte a Tűztoronyhoz hasonló szimbólumává lett a városnak.
Jómagam mindeddig egyetlen alkalommal tettem tiszteletemet a VOLTon, de amint tudomást szereztem róla, hogy a Magyarországra szinte már hazajáró Clawfinger is a fellépők közt van, adott volt a szitu, annál is inkább, mivel a tavalyi FEZEN bulit legnagyobb sajnálatomra kihagytam. Azonban sem az Exploited, sem a Cypress Hill neve nem idéz elő felfokozott bizsergést a szívem tájékán – hogy az általam csak leköpni valónak tartott Manu Chao-ra szót se vesztegessünk – így aztán maradtam az 1 fesztivál=1 nap mostanára rutinná vált egyenleténél.
Győri székhelyű szállásunkról (ezúton is köszi, Vadász!) kora délutáni útnak eredésünk eredményeként teljesen optimális időben, pár perccel fél öt után haladtunk át a bejárati kordonon, ez pedig pontosan az az idő volt, amikor is a Csányi testvérpáros vezette formációnak kezdenie kellett. Meg is ütötték fülünket a Szabadlábon bevezető taktusai, úgyhogy lépteinket erőteljesen felgyorsítva haladtunk az MTV – Headbangers Ball Aréna felé. Úgy van, ez a VOLT Hammer World sátra, és a két létesítmény között nem csak a rockzenei orientáció, vagy a méretbeli adottságok közösek, hanem kezdetben sajna a hangzás is hasonlóan kásás volt itt is, mint a szigetes nagytestvér esetében. Szerencsére az idő előre haladtával folyamatosan tisztult a dolog, bár lehet, hogy csak én lettem egyre süketebb.
A Black-Out nagy kedvencem volt régen, aztán a V.V.V. óta már nem igazán, viszont a koncertnek specialitást adott, hogy jócskán megkésve ugyan, de Csordás Robival én csak most láttam őket először. Előzetesen nem is nagyon vártam semmit (hogy ne essek túlzottan pofára), és ahhoz képest még kimondottan tetszett is, amit láttam/hallottam, de akkor is: számomra borzasztó furcsa egy Kowalsky nélküli Black-Out, és továbbra sem vagyok teljesen meggyőzve arról, hogy nem kellett volna inkább valami más néven, valahogy máshogy folytatni. A nem egészen egy órás műsor a fentiekkel együtt is teljesen oké volt: a zenészek továbbra is vérprofik, a Csányi sisters-féle háttérvokál tanítanivaló, Robi hangja szintén többé-kevésbé rendben volt, ráadásul a Szabi és Temesi Berci (már rég elvesztettem a fonalat, hogy akkor most éppen ő vagy Attila-e a basszusgitáros) képéről sugárzó, letörölhetetlen vigyor is arról árulkodott, hogy ők maguk is élvezik a dolgot. A nem túl nagyszámú, ám annál lelkesebb közönség pedig vette a lapot: a Ragadozó, Gyönyörű zombi, Zöld kedd, Tetovált sorszám féle újabb keltezésű slágerek, illetve a - ha jól értettem - Kékszakáll című új dal szép tapsot kaptak. Viszont bántóan kevés régi számot játszanak Zoliék, tudom, hogy rövid volt az idő, de akkor is: hol egy Orosz rulett, egy Árnyak, egy Kert? Jelzésértékű dolog ám az is, hogy a legnagyobb ováció még mindig a záró Spirál – Fekete-kék duóra volt, amik tényleg ütöttek ugyan, de azért, na. Részemről sok sikert kívánok a megújult Black-Outnak, és ha felemás érzések is vannak bennem, a közelgő nagylemez majd eldönti a dolgot.
Lordot viszont soha az életben nem hallgattam, és nem nagy vágyat éreztem pont most elkezdeni, úgyhogy koncertjük alatt szépen letudtuk a kötelező köröket (sör, kaja, sör, toi-toi budi előtti kedélyes sorban állás, sör), majd tiszteletből azért csak visszanéztünk a sátorhoz, megtekinteni, hogy nyomják az öregek. És akkor néztem egy nagyot: a Black-Out alatt jó szándékkal is csak harmadháznyi közönség száma minimum megduplázódott, ráadásul a teljesen tarkabarka összetételű publikum - zöld hajú punk sráctól kisgyermekes háztartásbeli anyukáig mindenki - hangosan kántálta a talán legnagyobb Lord-dal Vándor nem kicsit giccsbe hajló sorait, zúgott a taps, minden, ahogy kell. Pohl Misi (bácsi) győztes hadvezérként vezényelt, talán őket is meglepte a nem várt méretű siker. Egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy a veterán brigád még mindig ennyire népszerű, bár igaz, nekik félig-meddig ez hazai pálya volt. Gidófalvyt viszont sehol nem láttam, megint kiszállt volna?
Az átszerelés adta holtidőben aztán ismét tettünk egy kisebb kört, beleütközvén a MOL Bodywash elnevezésű akármibe. Ez, kérem alássan, egy autómosónak és egy habpartinak a zabigyereke, egy felfújható, habbal teletöltött alkalmatosságba engedik bele a vállalkozó szellemű jónépet, az meg ottan bent örömködhet kedvére. Sok értelme nincs, annyi szent, max. annyi, hogy a különféle éhenkórász csóringerek megbámulják, ne adj’ isten le is fotózzák a sorban álló, többnyire bikinit viselő ifjú úrhölgyek fedetlen testrészeit. A magam részéről természetesen mélyen elítélem az ilyen kéjenckedést, úgyhogy négy-öt képnél nem is készítettem többet, meg egyébként is, menni kellett vissza bálnavadászatra.
Fenti hóbortunk miatt a Moby Dick elejét annak rendje és módja szerint le is késtük, úgyhogy éppen akkor toppantunk be a koncertre, mikor Schmiedl Művész Úr közölte a közönséggel, hogy patkányt látott álmában. Bűz ugyan nem volt a sátorban, lelkes és szép számú közönség viszont annál inkább. Na persze, ha valakinek, akkor a MD-nek aztán tényleg hazai pálya a VOLT, ráadásul Smiciék teljesen tutira mentek: olyan old school műsort kaptunk az arcunkba, hogy óvatlan ember könnyen hihette azt, a kilencvenes évek vége felé járunk valahol. A visszatérést követő két albumot csak a Demokrácia álarca és az általam soha ki nem állhatott Mennyből az angyal képviselte, egyébként a koncert teljes mértékben az első három albumra épült. Ugass kutya, Kegyetlen évek, Körhinta, Múló álom, Gumiszoba, Ilyen ez a század, Káosz és zűrzavar, Good bye, Happy end. Hát mit lehet még elmondani ezekről a dalokról, amit ne tettek volna meg előtted már vagy százan? Egytől-egyig klasszikus mind, olyan közönség kedvencek, amikkel nem lehet hibázni. És Mentes Norbiék nem is betliztek, minden szám végén zúgott a taps, ők meg jó kedéllyel nyugtázták a dolgot. A múltidézést az olyan ritkábban játszott gyöngyszemek fűszerezték, mint a Taaaaaaaaaaalpak, vagy a Ne köss belém, továbbá Smici igen keményen aktuálpolitikai jellegű átvezető szövegei. Biztos van, akit zavar az ilyesmi, nálam belefér. Aztán zárásnak gazemberek lettünk (persze a nők miatt), legvégül pedig megindultak a keresztes vitézek. Több mint korrektül elővezetett koncert volt ez egy vérprofi zenekartól, akik nélkül minden bizonnyal sokkal szegényebb lenne a hazai színtér. Sokan is voltak, nem is szóltak rosszul, jár a pont.
Na, akkor innentől objektív beszámoló elhagy. Mert amit a pár év óta megszokottnak tekinthető, női énekkel előadott „icc klóauóóófingőőőőr” intrót követően kaptunk, az egy több kilós téglával bevitt, jól elhelyezett ütés volt az állcsúcsra. Clawfingerék a Zeros&Heroes-zal kezdtek, itt ugyan még kissé kása volt a hangzás, Zak énekéből sem hallatszott túl sok minden, azonban a zenekar és a mélyen tisztelt publikum közti kölcsönhatás már az első pillanattól a helyén volt. Az új lemez címadója alatt tisztult a kép, a hangulat meg egyre fokozódott, hogy aztán a Rosegrove alatt végleg berobbanjon a gyutacs. Addigra már a csont fullosra megtelt sátorban nem sok olyan embert lehetett találni, aki egy helyben álldogált volna, vagy ne üvöltötte volna szét a torkát. A „rehab is for quitters” feliratú pólót viselő Zak Tellék is egyre jobban belelovallták magukat a zúzdába, a poénkodásnak most nem is maradt akkora hely, mint máskor, itt az intenzitáson volt a hangsúly. Zakariás szokásos modorában, erősen gesztikulálva köpködte gondolatait a mikrofonba, Jocke Skog megszokott kedélyességével csépelte a billentyűket, az időközben hajat növesztett Bard Torstensen pedig magához képest még meglepően aktív is volt. A színpadnak hol a jobb, hol a bal oldalán tűnt fel, előre hajolva, vigyorogva hergelt minket, és szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát. Elhangzottak persze olyan kihagyhatatlan slágerek, mint a Nigger, The Truth, Pay The Bill, Two Sides, Recipe For Hate, vagy a Biggest & The Best, de olyan ügyesen adagolták a Life Will Kill You lemez dalait, hogy azok semmivel sem maradtak el a klasszikusoktól. Pedig akadtak ám új dalok szép számmal – Prisoners, None The Wiser, It’s Your Life – és dicséretére váljon a közönségnek, ezeknél ugyanúgy zúgott a szöveg, mint mondjuk a Nothing Going On alatt. A legnagyobb sikere persze most is az abszolút sláger Do What I Say-nek volt, itt annyira belejött a publikum, hogy a szám lezárása után még vagy egy percig bömböltük a refrént, ’fingerék meg vigyorogva hallgatták.
Sokat nincs mit ragozni rajta, egy közel tökéletes koncertet láthattunk egy vérbeli koncertbandától, amibe olyan finomságok is beletartoztak, mint sopronis sörösdobozok és ásványvizes palackok nézőtérre dobálása, illetve az egész koncerten vadállatként hajtó, Pantera pólós André Skaug basszeros azon akciója, amikor a színpad mellett lévő állványzatra felmászva, jó négy-öt méter magasból a tömegbe vetette magát. Erre már Zak is csak annyit tudott mondani, hogy crazy guy. A Clawfingert akár minden hónapban meg tudnám nézni, és amennyire szeretnek mifelénk, lehet, hogy még alkalmam is lesz rá.
Bal fülemre megsüketülve, holtfáradtan már csak arra maradt időm, hogy kifacsarjam az izzadtságot a pólómból, aztán megnéztük végre, merre is van a Nagyszínpad, mivel ekkor már ment a nap nagy attrakciója, a sztárfellépő, a csodák csodája, a The Offspring. A csapat, akiket sosem tartottam túl sokra, viszont akik miatt minden eddiginél több ember látogatott el a VOLTra. Ez persze érthető is, hiszen Dexterék először léptek fel hazánkban, és azért a sztárstátusz – megkopott fénnyel ugyan – mind a mai napig megilleti őket, és ennek megfelelően persze nem is kaptunk mást, mint egy, a legnagyobb slágerekre építő rutinbulit. Jómagam egyedül a csapat nagy áttörését hozó Smash lemezt birtoklom tőlük, ennek ellenére, talán ha négy olyan szám volt, amit nem ismertem a repertoárból. Merthogy minden a helyére került, mint egy jó pornófilmben: Gotta Get Away, Bad Habit, Come Out And Play, Pretty Fly (For A White Guy), Why Don’t You Get A Job, The Kids Aren’t Alright, What Happened To You?, Original Prankster, Want You Bad. Természetesen a zárás sem lehetett kérdéses, a mindenki által ismert, megasláger Self-Esteem, mi más is lehetett volna.
A gond csak az, hogy maga a csapat viszont valahogy nem volt az igazi, annak ellenére, hogy a magyar közönség náluk is jól teljesített. A banda egyetlen hosszú loboncú tagja, a gitáros Noodles még csak-csak, ő egész lelkesnek tűnt, beszélgetett a közönséggel, integetett, vidámkodott, a könyvtár szakos főiskolás kinézetű Greg K. basszerostól meg nyilván egyetlen futó pillantás után már nem is vár semmi akciót az ember. Dexter mester viszont nem volt túl toppon. Az egy dolog, hogy jelen állás szerint olyan elbaszottul hülye frizurája van, ami egy az egyben az ifjú Luke Skywalkert idézi – komolyan vártam, hogy egyszer csak megjelenik egy fekete bödönsipkás fazon a háta mögött, és a fülébe súgja: Dexter, én vagyok az apád! – ráadásul mintha szögeket vertek volna a lábaiba, hogy ne mozdulhasson semerre egy tapodtat se. Közönséggel való kommunikáció, dumálás semmi, sokszor meg sem várták, hogy az kitapsolhassa magát, már nyomták is a következő kötelezőt, és ezekből a jelekből azért elég komolyan az volt az érzésem, hogy mielőbb szeretnék letudni a bulit. Persze a végén volt nagyszerű közönség vagytok, meg jövünk vissza nem sokára, de valahogy nagyon művi volt az a mosoly. Mondom, ez egy vérbeli hakni volt, de annak legalább nem rossz, azoknak pedig, akik már jó régóta várták a ’springet, gondolom, nálamnál sokkal jobban bejött.
Tervbe volt még véve a Superbutt megtekintése is, de annak fényében, hogy még volt egy utunk vissza Győrbe, a fél kettes kezdés nem volt túl csábító, így aztán Vörös Andrisék ezúttal kimaradtak. Sebaj, majd legközelebb, Szuperseggéket úgyis el szoktam csípni két-háromszor évente. Úgyhogy ennyi volt számomra az idei VOLT zárónapja, szép VOLT, jó VOLT, menni kell jövőre is.
