Shock!

Tizennyolc év várakozás után fergeteges koncertet adott a Kék Yuk aprócska színpadán az értő és rajongó közönségnek a Madder Mortem, akik háromnegyed órás műsoruk után fáradhatatlanul beszélgettek a klub bejárata előtt a régi/új ismerősökkel. Ennek okán a középsőként játszó Helheimből körülbelül másfél számot csíptünk el, így csak a „hab a tortán"-jellegű Vulture Industriesre fáradtunk le újból a klub belsejébe.

Hiába, hogy ők voltak a matinéidőben kezdő első zenekar, de ez az este nekem kizárólag a Madder Mortemről szólt. Tavaly ősz óta széthallgattam a norvégok Marrow című hetedik lemezét, és a koncert előtti napokban már teljesen sikerült ráhangolódni a rendezvényre, ami mostanában idő hiányában sajnos ritka dolog nálam. Próbáltam az elvárásaimmal csínján bánni, hogy nehogy esetleg csalódásként éljek meg valamit. Aztán jött a koncert, és annyi esélyem volt, mint az örvény szélére sodródó gumikacsának.

Az új lemez intrója kicsivel fél hét előtt csendült fel, majd belecsaptak a Liberator egyre súlyosodó riffjeibe. Az apró helyszín ellenére a hangzás teljesen oké volt – meg persze a „belső magnóm" is elindult, így tudtam, hogy mikor milyen apróságra kell odafigyelni. Ami azonnal feltűnt, hogy Agnete M. Kirkevaag éneke élőben is lemezminőségben és szívfacsaróan szólt. A zenekar eleve egy különleges képződmény a kemény zenék palettáján, és a fronton álló hölgy – ellenben a female fronted bandák 98,5 százalékánál fellelhető darkgót fátyolkákkal – maximális átéléssel és elementáris erővel sírja el, üvölti az arcunkba vagy sikítja ki fájdalmát és dühét minden egyes sorban.

A zene is hatalmas érzelmi hullámvasút, a jazzesen lebegős témáktól a groove-os zúzásig és a disszonanciába hajló, csikorgó, vontatott doomos témákig minden belefér. És bár mondhatnám, hogy az előbbire főleg a Marrow lemez két lassabb dala, az Until You Return és a Far from Home, utóbbira pedig a vallás- és agymosásellenes kirohanás My Will be Done, illetve a gitáros BP (Agnete tesója) ordításaival megtámogatott Moonlight Over Silver White a jó példa – de igazából a dalokon belül is csodásan váltanak az egyik végletből a másikba. És – ahogy egy elvont-progresszív bandánál illik – az álmodozó balladában is traktorként dörmög a torzított basszusgitár, és a legkiakadtabb riff mellé is be tudnak úsztatni egy dúdolható kis dallamot kapaszkodónak.

Egy-egy dal erejéig visszaugrottunk az időben az előző lemezre (ez volt a kifacsartan rock and rollos Fallow Season), illetve a 2009-es Eight Ways idejébe (a szerelmes dalként felkonferált Little Thingshangzott el), de a koncert rövidsége és a beugró dobos miatt is főleg az új lemezre koncentrált a csapat. A kegyelemdöfést nekem a címadó, teljesen szélsőséges dalmonstrummal adták meg. A Marrow szinte hihetetlen volt élőben, szerintem volt valami testen kívüli élményem is közben, mert sok részre nem is emlékszem. A zenészek szinte rácsavarodtak a hangszerekre, az amazonként küzdő „fémfatál" Agnete arcát nézve pedig talán csak az első sorok tudták eldönteni, hogy mi könny és mi verejték. Érzelmileg kifacsart kis rongyszőnyeg lettem a végére. Maximum háromnegyed óra volt az egész – főleg, hogy az utolsónak tervezett dalt már nem is tudták eljátszani –, de napokig a koncert hatása alatt voltam. Nagyon jót beszélgettem az összes zenekari taggal, Kent Frydenlund beugró dobos elmondta, hogy Madderékkel még ingyen is útra kelt volna, és hogy rendesen feladták neki a leckét a dobtémák. Többüktől őszinte ígéretet kaptunk egy közeli visszatérésre és egy hosszabb bulira.

A másik két bandáról annyit tudok csak, hogy a Vulture Industries-koncert vége eléggé szürreális-vonatozós örömünnepbe torkollott, a Helheimból viszont semmit sem láttam, viszont a frontember a pult mellett négykézlábra ereszkedve megugatott, majd „We are sick motherfuckers!" felkiáltással combon is harapott. Utóbbi élmény feldolgozásán szakember bevonásával dolgozunk, egyelőre kevés sikerrel. (K.T.)

A múltkori, látogatottsági mélypontot hozó koncert után nem különösebben számítottam rá, hogy a Vulture Industries felbukkan mostanában felénk, de jelen csomag felhajtóereje szerencsésen volt akkora, hogy ne legyen ok hasonló aggodalomra. Akik célzottan a bergeni cirkusz előadására voltak kíváncsiak, nyilván ezúttal is előre dörzsölték a tenyerüket, akik pedig a Madder Mortem minden igényt kielégítő fellépése után, pusztán kíváncsiságból maradtak a teremben, azok most végre megtapasztalhatták az egyik legjobb skandináv koncertzenekar nyújtotta élményt. Efféle megborult avantgarde muzsikát játszó társulattól meglepő lehet a méregerős élő teljesítmény, de a Keselyűk – és különösen a továbbra is kisegítő történelemtanár fizimiskájú frontemberük, Bjørnar Nilsen – egyszerűen ellenállhatatlanok ezek a fronton (is). Kellett is ez a „megtámasztás", mert a MM már-már szürreálisan jól megszólaló szeánsza után itt a Yuk újra a csúfabb arcát mutatta, ami a hangzást illeti. Nem szaporítom ez utóbbiról a szót, megszokhattuk már, de ha legalább annyi történne, hogy nem hangosítanak itt minden fellépőt az elviselhetőség határáig, én már akkor is boldogabb lennék.

A bolond norvégoknál ugye nincs még új lemez, van viszont friss dal (Deeper címmel), amit el is játszottak szépen, és a belső magnóval együtt pontosan ugyanolyan jól karbantartott oszlopa volt ennek az előadásnak, mint az életmű egészéből szemezgető további tételek. Az én gyűjteményemben letagadhatatlan Arcturus-kópia mivolta ellenére máig kitüntetett helyett foglal el a Vulture-debüt The Dystopia Journals, ennél fogva persze rettentően örülök, hogy most sem feledkeztek meg erről a lemezről, és a fellépés mértani középpontjában megszólalt a Pills Of Conformity. A két utóbbi album (The Tower, Stranger Times) már egyénibb képet rajzol Nilsenékről, az ezekről szemezgető dalok adták a koncert gerincét, és ez teljesen rendben is volt így. Minden skandináv frontemberek gyöngye ezúttal is bevetett mindent, legfőképp olyan dolgokat, amelyek egy metalos közönség számára csaknem szentségtöréssel érnek fel (párás nézői homlokok törölgetése, vonatozás, nyakba bújva éneklés stb.), és én ismét elmondhatatlanul remekül szórakoztam. A Madder Mortemmel párban ez egy olyan összeállítás volt, amelynek atombiztos helye van az év végi összesítőkben. (K.B.)

Vulture Industries-fotó: Martina Rusalka