Shock!

Az elmúlt év után másodszor ért az a hihetetlen szerencse, hogy ott lehettem az egyik leghatalmasabb európai metal fesztiválon!!! Most azonban végre be is számolhatok a nagy eseményről (tavaly a bonyhádi haverok azóta megszűnt 'zine-jébe terveztem egy írást - a címe ilyesmi lehetett volna: Wackond-weekend Wackenben; frappáns, mi?), mert hát erről mindenkinek tudnia kell és innen ismét csak kevesen tapasztalhattuk meg mindezt személyesen is. Igen, az királyság lenne, ha legalább egyszer mindenki átélne egy ilyen monstre bulit, aki szeretné!

augusztus 3., csütörtök

A jó kis németországi kirándulásokkal tarkított, kábé másfél napos odaút végén "betámadtuk" a true Wacken people által előszeretettel látogatott Hellion lemezboltot Itzehoe-ban (kisváros Hamburg és Wacken között). Itt dolgozik Sasha, aki persze született német, de fanatikusa a magyar metalnak és még a nyelvünkhöz is konyít valamit! Rövid eszmecsere és alapos bevásárlás után irány a célállomás, kora estére megvoltunk a sátorveréssel, így nem is kezdődhetett volna el nélkülünk a True Metal Stage-re keresztelt főszínpadon a megnyitó ceremónia!

Ennek keretében lépett fel a svájci Krokus, akik dallamos, "észídíszí" hatású hard rockjukkal kellően megadták az alaphangot, aztán jött az amcsi Molly Hatchet (Hell Yeah!), hogy egy remek southern rock'n'roll bulit csapjon a motoros-és indiánkultusz jegyében, végül pedig az egykori Whitesnake-tagokból összeálló Company Of Snakes egy vérbeli notszalgiapartival. Kellemes bevezető volt az előttünk álló két nap hiperintenzív zenei kiképzése előtt.

augusztus 4., péntek

Hiperintenzív - és irgalmatlanul brutális! Leginkább ezekkel a szavakkal írható le, amit mindjárt az elején a lengyel death metal csoda, a Vader produkált a Black Stage-en (a második legnagyobb színpad, rögtön a True Metal Stage mellett). A dobos-agytröszt Doc ütötte a rá jellemző öngyilkos témákat és tempókat, Peter meg hozta a tipikus gurgulázós stílusát a mikrofon mögött. Ők teszik igazán egyedivé a Vadert, de az egész zenekar gyenge pontok nélkül, teljes gőzzel szuperál.

Nem úgy a NWOBHM időkből ránk maradt Samson, Bruce Dickinson eredeti bandája. Az ő helyét maga Jabba a Hutt vette át, úgy "folyt" végig a színpadon a fickó, a maszkos dobos pedig ketrecben (!) játszott. Ezek ketten meg is értek egy fotót, zeneileg azonban semmi emlékezeteset nem észleltem, sima múltidézés volt az egész. Sajnálom, ez nekem nem mondott túl sokat. De sebaj, gondoltam, nem tágítok a főszínpad elől, mert a Royal Hunt majd biztos felvidít. Hát nem ez történt! Baszki, André, hogy lehet a D.C. Cooper-korszakot így hanyagolni?! Azt tudniillik egyedül a Message To God képviselte, a többi szám az első két albumról és a tavalyi Fear-ről lett összeválogatva. Mi több, a hangzás is totál becsődölt: a hangszerek rém aránytalanul szóltak, a lemezen olyan klassz aláfestő vokálok meg sehogyan sem. John West persze nagyszerűen énekelt és közvetlen, szellemes frontembernek is bizonyult, szóval nem rajta múlott a dolog...

Ennek a valóságos Andersen-mesének a szörnyűségeit a Party Stage-nél, a két kisebbik színpad egyikénél próbáltam kiheverni az October 31 műsora alatt. Ők az USA-ból, Virginia államból jöttek és úgy nagyjából a régi Saxonnak egy durvább, vehemensebb verzióját hozták. Zárásként egyenesen a Power And The Glory feldolgozását lökték Bifféktől. A nagydarab, jóllakott parasztgyerek kinézetű és hasonló modorú énekes vezetésével, vérbeli tengerentúli metalosok módjára, a Kornt és a Limp Bizkitet is szapulták rendesen, de nekem akkor is a műfajukba vetett maximális hitük, lelkesedésük volt a legszimpibb. Közben felbukkantak a tavalyi Wackenen megismert olasz arcok, akikkel aztán meg is lestük hírneves honfitársaik, a Rhapsody buliját, természetesen a True Metal Stage-nél. Most jobbnak éreztem a csapatot, mint tavasszal a PeCsában, de továbbra is fenntartom, hogy CD-n nagyobb élményt nyújtanak, mint élőben. Különösen igaz ez Fabio Leone hangjára, amelyet ezúttal legalább felvételről szóló vokálok segítettek a refréneknél. Szóval nem voltak rosszak Luca Turilliék, dalaikkal jelentős sikert is arattak, de ami az élő szerepléseiket illeti, még nyugodtan gondolkodhatnak az ideális hangzás mikéntjén, hacsak nem akarnak ezentúl playbackelni, hehe!

Bezzeg a 100%-os koncertzenekarrá érett Stratovarius már rég nem küszködik ilyen gondokkal! Szegény Timo Kotipelto vokalista karját ugyan kegyetlenül megpörkölte a piró, a srác azonban nincs szarból, hiba nélkül nyomta végig! Egy rövidebb kivonatát adták a budapesti programnak egyébként, de másodszorra is öröm volt látni-hallani őket. Akárcsak a Pink Cream 69-t, akik a Party Stage-en a színpad nevének megfelelő feelinget varázsoltak. Már előtte a dedikálásukon lehidaltam, amikor David Readmannek beugrott rövid találkozásunk a Summeren, nem sokkal a fellépésük után, és hát ez a wackeni show is megtette a hatását. Ők se játszottak új dolgokat a pesti műsorhoz képest, de ha mondjuk csak a The Spirit nótát görgetik le, már akkor is bőven "kielégültem" volna a fesztivál hátralevő idejére (Dave most még jobban is énekelte, mint júliusban nálunk). Olyan hangulata van ennek a dalnak, hogy eszméletlen!!!

Utána rohanás ismét a nagyszínpadokhoz - a Blacken a 2000-es év nagy visszatérője, az Armored Saint dübörgött. Semmi fölösleges cicoma, az egész társaság tetőtől talpig feketében nyomult, úgy zúdították ránk a legendásan tömény, riffelős metal gyöngyszemeket, az ugyancsak harapósra sikerült idei Revelation album dalaival kiegészítve. John Bush kétségkívül az egyik legnagyobb tanár volt az idén látott énekes-frontemberek között, emellett pedig egy eszelős, őrült fazon, amilyennek Pesten is mutatta magát az Anthrax élén. Megmászta a hangfalakat, szörfözött a veszettül tomboló első sorok fölött... Kisebb színpadon léptek föl a szentek, mint tavaly a Metal Church, de miként a stúdióanyagok alapján, úgy az élő teljesítményt tekintve sem lehet kérdéses, melyikük újjáalakulása az életképesebb.

Az Iced Earth-öt már kétszer is láttam, így megengedtem magamnak azt a luxust, hogy ez alkalommal a dán Artillery retro thrash partyját válasszam helyettük és nem is bántam meg. Utánuk a Liege Lord cipelt magával egy kis heavy metal nosztalgiaútra. Miután az Overkill éppen az új lemez felvételein buzgólkodott és emiatt a meghirdetett wackeni fellépését is lemondta, csoda, hogy Joe Comeau el tudott jönni a régi bandájával (itt nem gitározott, "csak" jó nagyokat dalolt). Mondanom se kell, úgy lett volna az igazi, ha a 'kill is játszik, de hát ez van.

Az abszolút True Gamma Ray legtutibb pillanatait is elcsíptem. Most jobban bejött a Blast From The Past sűrített törileckéje, ám a Helloween-klasszikus I Want Out mindent ütött. Még Kai Hansenék előtt a Fekete Színpadon a Hypocrisy durvulása is határozottan jólesett, a legvégén pedig, már szombatra virradóra, a Six Feet Under adta meg a kegyelemdöfést ugyanott.

augusztus 5., szombat

A második nap elején a True Stage és a W.E.T. (a Party mellett a másik kisebb színpad) között ingázva sikerült alaposan kiismernem a jelenlegi európai heavy metal liga másod-és harmadvonalát. Ami a Gamma Ray-nél kimaradt, az most a szintén német Freedom Call-é és Mob Rules-é volt. Előbbi komplexebb, himnikusabb, billentyűvel is színezett power-speedet tol, utóbbi nyersebben, direktebben "heviskedik". Megütik a minimumot...

Az olasz Labyrinth torka aranyat ér, de a túlzásba vitt gyorsulás miatt hamar az idegeimre ment a banda, pláne hogy rengeteg témájukat, dallamukat tök egyformának találtam. Blaze Bayley és kísérőzenészei így élőben olyanok voltak, mint egy alsó középmezőnybeli brit futballcsapat: ha az elithez nem is érnek fel, azért baromira lelkesek, őrült módon hajtanak és jó esetben akár a meccset is megnyerhetik. A Futureal és a Man On The Edge a Maiden-időkből, na meg a súlyosabb, modernebb hangzású Silicone-os Blaze-dalok most meg is hozták a győzelmet és a szépszámú közönség alaposan megéljenezte a baseball-sapkás énekest társaival együtt. A Black Stage-dzsel próbálkozó Sentenced jelenlegi, light-osabb irányvonala nem az én esetem, inkább a régebbi nótáikat bírtam értékelni. Vajon csak én gondolom úgy, hogy a mai napig a Nepenthe a legnagyobb ász? A végére már-már csömört kaptam a dallamoktól, de rögtön érkezett a zseniális ellenszer, az Entombed!

Brutálisan jó megszólalású, pokoli energikus death n'roll bulit nyomtak, minden látványos külsőség nélkül. Mintha csak a garázsban hegesztett volna tiszta erőből az öt fazon, és még egy ilyen méretes színpadon is maximálisan érvényesült, amit csináltak - forgáccsá aprították a deszkákat! Feltűnően sok '93 előtti nótát ástak elő különben, az utóbbi évek terméséből már nem annyira bőven, ám óriási érzékkel válogattak.

A szomszédban a Nightwish opera-metalja csendült fel. Természetesen Tarja képviselte az operát és igazából élőben is ő vitte a prímet. Megjelenésével, hangjával ez teljesen érthető, viszont a többi hangszer túlságosan hátul szólt az énekhez képest és ez már nem vált a produkció javára. Lássuk, mi újság a kisebb színpadok környékén: a kultikus Hades (a mikrofonnál a hangszálakrobata Alan Tecchio!) briliáns volt, ám utána a bandák igen sápkórosan kezdtek szólni.

A Spiritual Beggars soundját agyonnyomta a billentyű, azok a csodálatos gitárriffek és szólók csak imitt-Amott váltak hallhatóvá. A Jacob’s Dream korai Queensryche-hatású muzsikáját ugyanúgy tönkrevágta a hangzás: a csöppet túlsúlyos énekes fogfájós Geoff Tate-ként áriázott, a dobok mögül is jött némi kopácsolás, a többieket meg csupán látni lehetett - egyszóval borzalom! Egy pillanatra (szó szerint értendő!) vissza a legnagyobbik színpadhoz: Doro előtt a germán metalosok engedelmesen leborultak, a kis magyar különítmény meg úgy menekült, mintha Britniszpírsz zendített volna rá...

Annál szédületesebb másfél óra következett, amikor megint odamerészkedtem - Dee Snider személyében maga a ROCK'N'ROLL várt ránk!!! Ha úgy vesszük, egy szerencsés kimenetelű "balesetnek" köszönhető, hogy a legendás Twisted Sister nem kevésbé legendás vezéralakját Wackenben üdvözölhettük, a Thin Lizzy ugyanis lemondta az előre beharangozott fellépését. Dee pedig jött és lelkiismeretesen bepótolta a tavaly elmaradt buliját. Fiatalabb, ismeretlen zenészein kívül hozta magával A. J. Pero dobost is az egykori (és ki tudja, a közeljövőben talán újra összeálló) Twistedből, meg persze a régi jó Twisted Sister nótákat. Sőt egy vadiúj témát is bemutatott (egy Hardcore címre keresztelt hipergyors dalt, amely amúgy tiszta Motörhead - még szép, hiszen Lemmy bá' tiszteletére született!). Méghozzá micsoda előadásban! A fickó úgy száguldozott fel-alá, mint a gyalogkakukk, miközben mindent tökéletesen kiénekelt egyéni, erős hangján és amikor hozzánk, a közönséghez szólt, egytől egyig mindenki úgy érezhette, Dee őhozzá beszél, az ő szemébe néz. És még valami: az a legény a gáton, vagy stílszerűen az az igazi S.M.F., vagyis Sick Motherfucker, aki a Stones-dalra az öklét rázva ugrál és úgy üvölti a világba teli torokból, hogy (It's only Rock N'Roll) BUT I LIKE IT!!!

Nem kétlem, hogy a W.E.T-en a Skew Siskin király volt, az énekes csaj pedig királynő, a Venomról meg Tátrai MSE tudott volna iszonyú jókat, találókat írni, ha ott jár a Black Stage tájékán, de Snider magával ragadó showja egyszerűen kihagyhatatlan volt számomra. Amit a balszerencsés Spiritual Beggars elpuskázott, Zakk Wylde a főszínpadon maradéktalanul helyrehozta. Nem favorizálja különösebben a billentyűt, nála a nyers, tökös déli hangzásvilág a meghatározó, de súlyos muzsikát nyomat ő is, ahogy kell. Viszont ezúttal nem veszett ki a súly a zenéből. Sőt, egyenesen a Down töménységével özönlöttek a hangfalakból a Black Label Society-nóták, nem beszélve az Ozzy-féle No More Tears-ről! Zakk a jól ismert méteres terpeszben riffelt és szólózott, miközben sörrel bőven áztatott torkából ellenállhatatlanul törtek elő a feelinges dallamok.

Már jócskán elmúlt éjfél, mire a Party Stage-en sorra került az Engine (ráadásul késtek,úgyhogy a csúcsgagyi Knorkator utolsó pár számát is hallhattam előttük). Ám oda se neki, a kiakadt, beindulós témák még ilyen késői órán is rendesen átmozgatták a népet. Ray Alder pedig vérbeli szórakoztató színpadi egyéniség, egyszer talán még a Fates Warninggal is "elkapom". Nekem itt véget is ért a gigantikus buli, mert a W.E.T.-re beosztott Twisted Tower Dire nyakatekert énekdallamokkal megrakott, nehézkes heavy metalja már túl sok volt a jóból, Onkel Tom True Metal színpadi dáridózása (rajta és bandáján kívül még vagy hatvan ember ökörködik odafenn, míg a fűben egymás hegyén-hátán fetrengve tivornyáznak a megrögzött sörpusztítók) meg végképp nem hiányzott...
Így aztán mondhatom, amilyen pazarul indult, olyan nagyszerű hangulatban is zárult a Wacken 2000. Hozzáteszem, néhol bizony túllőttek a célon az amúgy kétségtelenül jó szándékú szervezők, mert ennyi zenekarhoz azért már kell némi állóképesség.

Az egyes színpadok programjának rendszeres átfedései miatt néhány bandát nem is tudtam végignézni, pedig illett volna... Kár volt egy-két koncert gyenge hangzásáért is. Ám mindezek a bosszúságok eltörpülnek a rengeteg nagyszerű élmény mellett, azokat pedig a mai napig nem győzöm feldolgozni. Amellett az időjárással is baromi nagy szerencsénk volt, az arrafelé annyira jellemző heves esőzés ezúttal elmaradt ("Köszönöm, Istenem! Csak azért, mert itt a Sátánnak hódolnak a srácok, még nem kéne úgy kicseszni velük!" - Dee Snider). Még az éppen vakációzni induló német polgárok sem állták utunkat hazafelé, sehol egy forgalmi dugó. Ezek persze már csak amolyan adalékok, de így lesz igazán teljes a kép: tökéletes "utóhang" egy igazi metal-örömünnephez!!! Ahogy a buli egyik jelmondata hirdeti: "Here we goohooo, WACKEN ALL OVER THE WORLD!"