Shock!

Húsvét, tele koncerttel. Úgy gondoltam, nincs jobb annál, ha az ember ilyenkor nézi meg a Télapót. (OK, tudom, béna vicc, sebaj.) A Marco Polo pinceklub és elég pici az a része, ahol a koncerteket tartják. A színpad még picibb. Zsebkendőnyi, ahol egy Wackornyi zenekar (gy.k.: 3 tag) még szűken elfér, de ha már három embernek kell elférnie hátul egy dobossal, az már necces. Nem volt sok ember szokás szerint - oké, nem volt igazán reklámozva a koncert -, de legalább családias volt a hangulat és még csak hideg sem volt, sőt.

A Polly Is Dead kezdett, akiket utoljára 2002 őszén láttam, akkor is feelingesek voltak és még most is azok. Kár, hogy mostanában egy olyan EP-vel kénytelenek promótálni magukat, amiről nagyon nem az jön le, milyenek is valójában. Hülye dolog a mentegetőzés, de esetükben mindenképpen javallott. Igyekeztek életet lehelni most is ebbe a két négyzetméterbe, a rasztahajú gitáros sokszor le is penderült a színpad elé, ott legalább nem csapta arcon Sohajda Pétert (énekes/gitáros), mikor meglendítette a fejét picit. Nagyjából tudtam mire számíthatok, ám még így is meglepett, hogy a dobos srác (Szűcs Péter) milyen elánnal bírta ütni a cuccot, látványosan, olyan igazán beleélősen. Persze voltak még pontatlanságok nála, de mindezt feledtette az előadása.

Viszont. Kissé túl lett hangosítva a koncert a hely méreteihez képest, kb. annyira gyomronvágott a basszus, hogy az elején pár dalig kénytelen voltam az ajtófélfáról csüngve nézni a bulit. Aztán persze beljebb merészkedtem, de legközelebb viszek füldugót, mert még másnap reggel is csengett a fülem. A dalok közül még mindig a Kincs című dal tetszik a legjobban, de sajnos még mindig a falra tudnék mászni az “ez a rockandroll babe” sorokat tartalmazótól. Akadt pár angol és magyar nyelvű dal, érzésem szerint az angol nyelv valahogy jobban illik a zenekarhoz. Kívülálló fülnek annyi tűnhetett még fel, hogy kicsit sok az egyforma tempójú dal, kevés az elsőre megjegyezhető refrén, koncerten kellene egy kis változatosság, felrázandó a nézősereget, de szórakoztató volt így is, hajrá, legyenek még sokszor színpadon.

A Wackor meg amúgy piciny hazánk egyik legfeelingesebb csapata. Mondjuk ha valaki kést bökne az oldalamba, hogy válasszak öt kedvencet itthonról, benne lennének, az biztos. Imádnivalók a dalaik, na! Szléjercsabi pedig egy félisten dobos. Nagyjából ugyanaz volt a műsor, amit tavaly novemberben láttam tőlük, bár mintha lettek volna új dalok, olyan egy-kettő, vagy legalábbis most tűntek fel ezek jobban. A Prong feszessége bennük van, az biztos, csak ők wackorosak, nem prongosak, értitek. Amúgy most direkt figyeltem, hogy mahinál-e valamit Miki a lába előtt heverő, gondosan befolpackozott effektpedállal, mikor azokat a normális ember torkából kiadhatatlan hangokat bírja képezni, de nem. A pókerarcú basszusgitáros, Küki is belendült olykor, sőt, egy-két mosoly is felcsillant az arcán, szívvel-lélekkel zenélnek mind.

Volt ám megint a Slayer Bloodline-ja, mondjuk ez jobb két gitárral, főleg most, hogy halkabban szólt a gitár. De persze jó volt ez így is. Sajnos a koncert felénél egy biztosíték (?) megadta magát, így sötétbe borult minden, a zenekar is abbahagyta a zenélést. Pár perc múlva azért sikerült visszavarázsolni mindent, bár a hangzás kissé megkavarodott, vagy csak Szléjercsabi ütötte még hangosabban a pergőt, a másik dobhártyám is megadta magát aznap estére. (Na igen, a dobot így kell megütni, nem maszatolni kell, mint ahogy azt sokan teszik.) Még a “filmszakadás” ellenére is nagyon tetszett a koncert, mondjuk a Wackornak nagyon szét kellene esnie ahhoz, hogy fanyalogni bírjak. Várom már a májust nagyon, több dolog miatt is, az egyik ezek közül a Wackor lemez.

További fotók:
Polly Is Dead
Wackor