Shock!

Előzetesen azt gondoltam, hogy a beszámoló első részében be kell majd mutatnom a Zeal & Ardort, meg kell próbálnom szóban érzékeltetni az elmesélhetetlent, hogy itt valami egészen friss dologról van szó, és hogy Manuel Gagneux csapata úgy keveri a metalt a fekete zenével, ahogy arra korábban talán gondolni sem mertünk/akartunk volna. A brigád első hazai jelenésére viszont mindjárt annyian sereglettünk össze az A38 mélyébe, hogy nincs különösebb értelme a bemutatásnak, hiszen az érintettek zöme láthatóan már most tudatában van annak, hogy milyen izgalmi faktort rejteget ez a Devil Is Fine lemezével tavaly év végén bemutatkozott „banda". Az a tény pedig, hogy első valamirevaló európai turnéjukon hozzánk is eljutottak, olyan ajándék, amit nem becsülhetünk meg eléggé.

Nyilván a Perihelion számára is hatalmas ziccer volt, hogy a Monsieur Gagneux őket választotta bemelegítő attrakciónak erre az estére. Vasvári Gyuláék avantgarde/post-metalja hangulatilag elütött persze a fő attrakciótól, de a Zeal & Ardorhoz kevés hasonlót találni manapság a színtéren, így elsősorban a jó hangulatú, minőségi felvezetésben bízhattunk. A Perihelionnak mindehhez meg is van a kellő rutinja, a Neochrome-ról történt leválás óra roppant tudatos építkezés zajlik náluk, minden évben rendszeresen jelentkeznek új kiadvánnyal (a legújabb, Örvény névre hallgató LP is itt van már a kanyarban), ráadásul a vizuális oldalt is nagyon szépen rendben tartják. Ha nem is sokat, de ahol érdemes, koncerteznek is, én pedig régóta vártam, hogy összeakadjunk végre egy arra méltó helyszínen.

Ilyen alapozás után, no meg persze azért, mert ők is egyedi színfoltjai a kortárs színtérnek, Gyuláéknak nem kellett az előzenekarok megszokottan keserű kenyerét rágcsálniuk ebben a szűk háromnegyed órában. Szép számú közönség volt kíváncsi már rájuk is, a fényekből sem sajnáltak semmit a technikusok, és miután lassacskán a hangzásbeli aránytalanságok is kiegyenlítődtek, túlzás nélkül headliner szintű produkciót kaptunk a debreceniektől. Az általuk művelt, alig kategorizálható muzsika saját-borsát a frontember különös dallamai adják, amiről ma is úgy gondolom, hogy olykor túlvállalja magát velük, és még ha minden ott van, ahol lennie kell, akkor sem áll össze számomra kerek egésszé a kép. Legyen ez az én problémám, a négyes mindenesetre különösebb kommunikáció nélkül elzenélgetett magában odafent, a közönség megkapta a várt „slágereket" (és bizony, volt még Sycamore Trees is), így a határozott, elismerő taps teljesen indokolt volt.

A Zeal & Ardortól ehhez képest mindenki a váratlant várta, ennek pedig baromi nehéz megfelelni. Bevallom, mindentől függetlenül szívesen távoztam volna egy Devil Is Fine feliratú, rózsaszín pólóban az eseményről, a zenekari mörcs viszont meglehetősen szegényesre sikerült, pedig az A38 nem a bazilika, ha érted, mire gondolok... Ki-ki a fedélzeten vagy a terem mélyében várta tehát a főszereplőket, a rend szigorú őrei ugyanis értésünkre adták, hogy a karszalag ellenére a hajóról „nincs kijárkálás", így aztán én sem mentem ki a kocsihoz a szöges alkarvédőmért, ellenben elfoglaltam egy viszonylag jó helyet az egyre növekvő tömegben. Pontban fél tízkor meg is jelent a színen Manuel és négy segítője, akik a dobos kivételével egyből ki is vonultak a frontra. Az énekes/gitáros frontemberen kívül két férfi vokalista, egy basszusgitáros hölgy és egy szólógitáros töltötte ki tehát pillanatok alatt a rendelkezésre álló teret, ami pedig ezután következett, azt nem hiszed el!

Szóval meg sem kísérlem érzékeltetni, hogy mi jött ezután, a lényeg, hogy az előadás pont olyan őrültre sikeredett, mint maga a lemez, és újfent bebizonyosodott, hogy ez a mulatság nem alkalmas otthoni elmélyülésre, sokkal inkább itt van a helye. Ha valaki jobban odafigyelt, az láthatta/hallhatta azért, hogy ebben az őrületben igenis van rendszer, mi több, kiválóan megkomponált hadmozdulatok követték egymást tömött sorokban, és soha, semmi nem esett szét egyetlen pillanatra sem, pedig az ének gyakran több szólamban ment, a billentyűk gépről, és még ott volt a mindent beborító köd is. Világos, hogy komolyan összepróbált, profi produkcióval van itt dolgunk, ahol mindenki pontosan tudta a dolgát, ezért maximális lazasággal zenélhetett, és hitetlenkedhetett annak láttán, hogy egy ismeretlen kis ország közönsége így megőrül tőlük, értük. Takra pontosan egy órát játszottak mindössze, ami nem volt se sok, se kevés, viszont maximális örömérzetet adott.

Nagyon fel kell kötnie a gatyáját annak, aki mostanában ennél vagányabb, profibb, hangulatosabb produkcióval akar kiállni. Mit mondjak? A Zeal & Ardor az év sikertörténete!

Fotók: Bands Through The Lens