Shock!

A lassan, de biztosan a túltermelés szirénhangjainak engedő amerikai sorozatgyártás idén nyáron két igazi nagy durranással is szolgált: egyfelől ott voltak a Stranger Things '80-as évek-beli álmos amerikai kisvárosában élő kamaszai és a hozzájuk csapódó, paranormális képességekkel megáldott-megátkozott kislány, egy misztikus szörny, egy igencsak lepukkant Winona Ryder és persze a The Clash Should I Stay Or Should I Go-ja - az E.T., a Tűzgyújtó, az Állj mellém! és a Rettegés ajtaja farvizén evezve, azok elemeit összezugyálva és abból egy szégyentelen nosztalgiájában is friss elegyet képezve. Vitán felül a Netflix sorozata volt idén az igazi sláger, ami akkorát szólt, hogy talán még a The Walking Dead zombijai és a Trónok harca white walkerei is beleremegtek, viszont akadt itt egy másik nyolcrészes széria is, amely továbbgondolkodásra és elemezgetésre talán még érdemesebb: az HBO idei nagy újonca, az Aznap éjjel.

Az igencsak hányatott sorsú széria pilotját még 2013-ban forgatták le James Gandolfinivel, amit aztán mégsem rendeltek be, inkább hagytak szépen elsüllyedni. Pláne, hogy közbejött szegény jó Tony Soprano Gandolfini halála, míg kábé két évvel később mégiscsak fényt kapott az HBO sorozatgyártásért felelős vezetése, és úgy gondolták, akkor majd Robert De Niro pont meg fog felelni a feladatra. Robi bácsi azonban nem kért a dologból (és valljuk meg őszintén: a korábbi zsenialitását rohamléptekben felélő, mostanság mind gyatrább teljesítményt nyújtó egykori Taxisofőr esetében talán éppen ez volt a sorozat szerencséje), hogy aztán eljussanak John Turturróhoz, akiről gyorsan bebizonyosodott, miszerint nem hogy ideális helyettes, hanem ő maga a tökéletes John Stone. Az undorító, ekcémás lábát rendre kínai evőpálcikával vakarászó, emiatt télen is szandálban járó, macska-allergiás, jobbára kurvákat, striciket és drogosokat védő, nulla tárgyalótermi rutinnal bíró new york-i zugügyvéd, akinek váratlanul a nyakába hull a nagy lehetőség: egy igazi gyilkossági ügy, amit azért kap meg, mert éppen jókor volt a jó helyen. A mostanában kissé mellőzött Turturrónak pedig megvan az az ördögi trükkje, hogy ő szinte minden szerepre perfekt, mint ahogy most is az, az utolsó rész konkrétan az ő jutalomjátékát fogja jelenteni.

Nagy mázlija volt az HBO-nak azzal is, hogy még épp időben csípte meg a pakisztáni származású (amúgy született brit) Riz Ahmedet, mielőtt még túl sok pénzbe kerülne a nemsokára bemutatásra kerülő Zsivány Egyes jóvoltából. Ő a sorozat központi figurája, Nasir „Naz" Khan, a főiskolás, pakisztáni-amerikai (tehát muszlim!) fiatal, aki egy jó buli reményében indul el queensi otthonából, hogy később apja elkötött taxijába felvegyen egy kissé dilisnek tűnő, ám annál igézőbb lányt, aki a tengerpartra akar menni (emlékezzünk, New Yorkban vagyunk). Némi drogozás, tequilázgatás és kufircolás után totál kiütve ébred a konyhában, hogy az emeletre felvánszorogva már csak egy huszonkét késszúrással megölt huszonkét éves lány holttestét találja meg. Pánikszerű menekülése közben minden lehetséges módon magára tereli a gyanút, míg végül a zsaruk egy ostoba közlekedési szabálysértésért lemeszelik. Hogy aztán – iszonyúan feszülten és idegörlően lassan haladó sok-sok perccel később - a rendőrkapitányságon előkerüljön zsebéből a gyilkos(nak tűnő) fegyver, és Naz bekerüljön abba az igazságszolgáltatási rendszerbe, ami a sorozat voltaképpeni főhőse. Méginkább szembetűnő a dolog, ha tudjuk, hogy a széria – jenki filmgyártásra jellemző módon – egy BBC-sorozat, a Criminal Justice „újrája", és pontosan arról is szól, amit a címe sugall.

Szóval, ezt a paki srácot játsza Ahmed, és azt kell mondjam, számomra eleinte ő volt a legkevésbé nyerő választás, szomorú gülüszemeivel, amint végtelenül reményvesztetten és kiszolgáltatottan bámul a semmibe jelenetről-jelenetre, részről-részre. Aztán később, ahogy Naz jellem-átalakulását (nem, nem jellem-fejlődését) látjuk, a színész is egyre jobban magára talál, végül a kopaszra borotvált, kigyúrt és börtön-tetkókat viselő vádlott figuráját már totál magabiztosan hozza. Aztán az is lehet, hogy csak túl jók körülötte a mellékszereplők: Bill Camp, a nyugdíjba készülő nyomozó, Box szerepében, akinek igazából nincs is mit nyomoznia, hiszen minden tárgyi és személyi bizonyíték egyértelműen a gyanúsított ellen szól, akivel szemben természetesen annak ellenére gondolkodás nélkül vádat is emeltet, hogy valahol mindvégig szimpatizál vele, és mélyen legbelül elhiszi neki, hogy ártatlan. Vagy éppen a Jeannie Berlin által alakított, egyszerre raccsoló és selypítő, ám végtelenül nagy rutinnal bíró, láncdohányos ügyésznő, akinek a szakadt zugügyvéd és a pályakezdő, hibát hibára halmozó és kizárólag származása miatt kiválasztott ügyvédnő nem lehetnek ellenfelei. Ők az egyik ok, ami miatt mindenképpen érdemes megnézni az Aznap éjjelt.

A másik a megvalósítás módja. A The Night Of ugyanis veszi a zsáner összetevőit, és mérnöki precitással kifordítja azokat, hogy aztán újra összerakja, immáron persze más szerkezetben. Összezavar, ezáltal gondolkodásra és állásfoglalásra biztat, mit biztat, szinte kényszerít. Egy olyan krimi, amiben nem fontos, hogy ki ölte meg igazából a lányt (pedig jó pár kvázi-gyanúsítottal lesz dolgunk), hogy tényleg ártatlan-e a srác (ha már egyszer ebben a saját anyja is kételkedik), sőt még az sem lényeges, hogy egyáltalában elítélik-e miatta. Egy tárgyalótermi dráma, amiben nem fogunk tizenkét dühös embert látni, aki azon vitatkozik, használhatott-e más is ugyanolyan kést, mint amit a vádlott zsebében találtak, és nem fogunk zseniális védő- és vádbeszédeket sem kapni (illetve, ezt azért egy kicsit igen, de azt sem úgy, ahogy megszoktuk), itt nem fog Matthew McConaughey sírós szemmel arra kérni minket, hogy "És most képzeljék el azt, ... hogy a kislány fehér!", mint ahogy a vádlott sem nyöszörgi rossz angolsággal, hogy „Adjál...szabadság!" És Naz börtönélete is csak egy mellékszál, ráadásul mind közül ez terhelt a legtöbb klisével, még szerencse, hogy itt van nekünk a Freddyt alakító Mihael Kenneth Williams, akiről minden visszafogottsága ellenére elhiszem, hogy ha felmutatja három ujját, három ember meghal Brooklynban.

A lényeg mindezzel szemben az, hogy ha bekerültél a rendszerbe, akkor innentől fuccs a szabad akaratnak, kényszerpályán mozogsz, bárhogy is evickélj. És ehhez istenigazából még csak vádlottnak sem kell lenned, a gépezet ugyanis mindenkit bedarál: ügyvédet, nyomozót, az áldozat és a vádlott családtagjait, vöröses színű, csúnyácska macskát egyaránt. Ez a depresszív, ám kellően realista hangnem persze nem lehet ismeretlen, ha láttad a sorozat szellemi előfutárának is tekinthető, ultra-zseniális Drótot (aminél a Steven Zaillian mellett jelen szériát is jegyző Richard Price főkolompos szerző volt), vagy épp az olyan melankolius krimiket, mint mondjuk a The Killing (pláne az annak alapjául szolgáló dán Forbrydelsen).

Az Aznap éjjelben emellett a felsoroltakhoz hasonlóan minden együtt van: a nyomasztó, mindvégig háttérben maradó zene, a kékes-szürkén fakó és sötét színvilág és az ezzel ellentétesen szinte arcbamászóan éles, ám gyönyörű beállításokkal dolgozó operatőri munka, sőt, nekem kimondottan tetszett a sokak által negatívumként kezelt végtelenül aprólékos és lassú kidolgozás, minden részleten elidéző tempó is. Az Aznap éjjel így aztán tényleg egy nehezen kihagyható darab lett, Turturro rothadó lábú, prostituált védenceivel kefélő, filléres gondokkal küzdő zugügyvédje pedig mehet legnagyobb szerepei közé, közvetlenül az Ötödik sarok állatkerti pingvint agyonverő mániákusa, és a Halál keresztútján életéért csetlő-botló, pitiánerségében is szánalomra méltó Bernie-je mellé. Mi pedig talán még azt is megtudjuk, ki és miért ölte meg Andrea Cornisht. Aznap éjjel.