Shock!

Sorozatunkban zenekarok teljes diszkográfiáit vesszük sorra, amelyekről távirati stílusban, mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül nyilatkoznak-listáznak-pontoznak a Shock!-stáb érdekelt tagjai. A sort a Testamenttel kezdtük, majd a Paradise Losttal és a Van Halennel folytattuk. A Nightwishről szóló összeállítás már ősszel elkészült, de az Eddie Van Halen iránti tiszteletadás miatt eggyel hátrébb soroltuk – ám Marko Hietala távozása miatt most sajátos apropót kapott, tehát íme. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, a Nightwish karrierkorszakairól és lemezeiről éppúgy, mint arról is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.

Angels Fall First (1997) // Oceanborn (1998) // Wishmaster (2000) // Century Child (2002) // Once (2004) // Dark Passion Play (2007) // Imaginaerum (2010) // Endless Forms Most Beautiful (2015) // .Human. :II: Nature. (2020)

Cseke Feri

1. Once
2. Wishmaster
3. Century Child
4. Oceanborn
5. Dark Passion Play
6. Imaginaerum
7. Angels Fall First
8. Endless Forms Most Beautiful
9. Human :II: Nature

Angels Fall First Bemutatkozó anyagnak szinte majdnem tökéletes volt az Angels Fall First. Bár nem ők találták fel az operametálos stílust, mégis mindenki ide kanyarodik vissza, ha a műfaj megteremtőiről esik szó, és ez nagyban köszönhető az itt hallható merész, akkor még előremutató muzsikának. Emellett persze a stílus összetevői is kifogástalanul testesültek meg a csapatban: kiváló operaénekesnő-frontember, kockázatos stílusvegyítés, óriási dalszerző és a körítés. Amikért mégis jár a pontlevonás, azokat persze mind a csapat agya, Tuomas Holopainen testesíti meg casiós hangszíneivel és hamis énekléseivel, illetve, hogy igazán kiugró szerzemény is talán csak négy-öt található a lemezen, de ezek a dolgok nyilván azért alakultak így, hogy később orvosolni lehessen őket.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: Elvenpath, The Carpenter

Oceanborn A debüt gyenge pontjai itt már egyértelműen eltűntek. Tuomas okosan tette, hogy az összes énektémát meghagyta Tarjának, s ehelyett inkább minden energiáját a dalszerzésre összpontosította, amelynek meg is lett az eredménye. Az Oceanbornt egyre jobb dalokkal szórták tele, s emellett a zene is izgalmasabb, progosabb lett. A lemezt záró The Pharaoh Sails To Orion pedig egyértelműen a korai Nightwish legütősebb dala. Ahogyan például az instru betét után egy „kézifékes" hátra szaltóval visszakanyarintják benne az utolsó refrént, az minden alkalommal kalapemelésre késztet.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: Stargazers, Sacrament Of Wilderness, Swanheart, Moondance, The Riddler, The Pharaoh Sails To Orion, Walking In The Air

Wishmaster Az első Nightwish-lemez, amit minden tekintetben, maximálisan összeraktak, pontosan úgy, ahogyan azt a nagykönyvben megírták. Nem véletlenül katapultáltak a finn listák első helyére vele. Aki még ezeken a dalokon is fogást talál, ott valószínűleg komoly bajok lehetnek az emeleten, vagy csak egyszerűen ki nem állhatja a stílust. Még nagyon sok év után sem vagyok képes semmibe sem belekötni: elképesztően erős szerzemények és óriási produceri munka jellemzi a Wishmastert.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Century Child A Tarotból átigazolt Marco/Marko Hietala basszer/énekes érkezésével még az eddigi színvonalnál is magasabbra tolták azt a bizonyos lécet. Az ekkor már a zenekart nagykanállal zabáló szélesebb réteg a Dead To The Worldben szembesülhetett először a viking fizimiskájú bőgőssel, ahol gyakorlatilag még Tarját is leénekli, és a többi dalhoz is nagyon egyedi melódiákkal járul hozzá. A Century Child idején már nemcsak a metálos réteg, de a klasszikus zenén nevelkedett elitista zenerajongók is elismerően rajongtak a bandáért. Zsírtízes mű ez is.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Once És akkor el is érkeztünk a csúcsponthoz. Pedig hát az ember azt gondolná, hogy a Century Child után már biztosan nem lehet tovább fejlődni, amire aztán úgy rácáfoltak a jogosan megérdemelten sikeres, Európát is letaroló Once-szal, ahogyan azt senki sem gondolta volna. A Nemo csodás klipjével felvezetett mestermű nálam azóta is „A" Nightwish-lemez. A Creek Mary's Blood, a Ghost Love Score, a Dark Chest Of Wonders és a The Siren című dalcsodákkal, plusz az összes többivel a mai napig képtelen vagyok betelni. Itt már olyan egyedi szintre jutott a csapat, hogy azt valóban csak utánozni lehetett. Meg is jelentek a követők, de még az azóta eltelt évtizedekben sem sikerült senkinek ilyen minőségi muzsikát leszállítania ebben a műfajban. Az egyre sűrűbben alkalmazott egzotikus hangszerek és az eddigieknél is monumentálisabb szimfonikus hangszerelés pedig csak hab volt a tortán.

Pontszám: 10

Kedvenc dalok: mindegyik

Dark Passion Play Nem mondhatnám, hogy az énektémák kivételével sok minden megváltozott Tarja sárdobálózós távozásával, illetve Anette Olson érkezésével. A stílusjegyek és a jellegzetes Nightwish-hangzás is megmaradt. És ami a lényeg: Tuomas még mindig nem felejtett el dalokat írni, ahogyan a csapatba tökéletesen beilleszkedő Marko sem. Elsőre persze némileg fura volt a 2007-es anyag: néhol populárisabban fogalmaztak és kicsit meselemez hangulatot is árasztott magából, azonban emellett a súly sem veszett el a még mindig nagyon erős szerzeményekből. A The Islander és a 7 Days Of The Wolves simán ott van a csapat Top 5 dalai között (utóbbi néhanapján a kedvenc Nightwish-dalom is szokott lenni – de ez mindig változó). Valamint a maxin kihozott, csöpögős, de még ennek ellenére is fájdalmasan szép While Your Lips Are Still Red is.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: The Poet And The Pendulum, Amaranth, The Islander, 7 Days Of The Wolves

Imaginaerum Itt már biztosan sokan felhördülnek amiatt, hogy folyamatosan szórom a magas pontszámokat, de nekem szinte soha nem volt problémám a zenekar aktuális hanghordozóival. Ez utóbbira pedig talán az egyik legmegosztóbbra sikeredett, giccses, Disney-metálnak is csúfolt Imaginaerum lehet a legjobb példa, hiszen én sokakkal ellentétben ezt az albumot is nagyon szeretem és erősnek is tartom. A körítés persze egy dolog, amivel akár még meg is lehet barátkozni, ha az ember nem veszi magát túl komolyan. És persze a jól sikerült nóták az ilyesmit amúgy is felülírják. Ezen felül itt hallható a zenekar egyik legszebb újkori balladája a The Crow, The Owl And The Dove képében, amit ismét Marko emel óriási érzelmi magasságokba. És hogy micsoda melódiák vannak itt is, arra bizonyítékként ott van az utolsó címadó, ahol szimfonikus hangszerelésben tálalják ezeket.

Pontszám: 9

Kedvenc dalok: Storytime, Ghost River, I Want My Tears Back, Rest Calm, The Crow, The Owl And The Dove, Last Ride Of The Day, Imaginaerum

Endless Forms Most Beautiful Ismét új énekesnő került a képbe Floor Jansen személyében, aki sokkal erőteljesebb és sokszínűbb énekstílust képvisel elődjeinél, de kiállásával is a kevésbé törékeny irányba vitte a zenekar koncepcióját. Ezzel persze nem kritizálni akarom, mert a lehető legtökéletesebb választás volt a csapat részéről, bár kicsit sajnálatos, hogy Tuomasék pont az ő érkezésekor kerültek abba a dalszerzési periódusba, amikor már szinte minden petárdájukat eldurrogtatták. Ez utóbbi hallatszik is a lemez nagyon kiszámítható, semmi újdonságot nem tartalmazó szerzeményeiben. Ennek ellenére a panaszkodásnak nincs sok értelme, mert ez még így is egy jó kis Nightwish-album, csak valahova eltűnt róla az izgalom.

Pontszám: 8

Kedvenc dalok: My Walden, Endless Forms Most Beautiful, Edema Ruh

Human :II: Nature – Nem lett a kedvencem a legfrissebb mű. A komfortzónából továbbra sem mozdultak ki, Emppu gitárjait és Markót pedig úgy eltűntették, hogy nagyítóval kell őket keresni. Utóbbi helyett inkább a hagyományos fúvós hangszereket kezelő Troy Donockley-t léptették néha a mikrofon elé, ami eléggé nagy minőségi visszaesést jelent. Az anyag első felében akadnak persze szép pillanatok: ilyen a Pan gigantikus kórusbetétje és a Music ragadós refrénje is, azonban a közepétől olyan mértékű unalomba fullad a műsor, hogy azóta is nehezen hiszem el, hogy ezt egy Nightwish-lemezen hallom. Ami jó, az is elsősorban Markóhoz köthető: az Endlessness és a Tribe-ban hallható neandervölgyi-stílusú röffentések.

Pontszám: 7

Kedvenc dalok: Music, Noise, Pan, Tribe, Endlessness

Kiss Gábor

Az Angels Fall First számomra sokkal inkább demo, mintsem az első teljes értékű Nightwish-nagylemez. Megjelenésekor a koncepció már nyilvánvalóan megvolt Tuomas fejében, minden részlet azonban ekkor még nem került a helyére. A végeredmény így annak ellenére kiforratlan, hogy pár kifejezetten jó dal (Elvenpath vagy Know Why The Nightingale Sings) itt is akad. Azért viszont hatalmas köszönet jár, hogy Tuomas soha többé nem próbált meg énekelni. Itt sem kellett volna.

Az Oceanborn igen komoly szintlépés volt a debüthöz képest. Produkciós és dalszerzői szempontból is köröket vert az elődjére, hiszen már egy teljesen kiforrott, egyéni stílussal rendelkező bandát mutat. Ráadásul a zenekar pályafutásának legjobb dalai közül több is ezen jelent meg. A Stargazers, a Sacrament Of Wilderness és a The Pharaoh Sails To Orion megkerülhetetlenek, ha a Nightwishről van szó. Utóbbi ráadásul úgy tudott az Oceanborn magnum opusza lenni, hogy nem haladja meg a hat és fél percet. Itt még tehát nyoma sincs annak a túlburjánzó megalomániának és giccsparádénak, ami sajnos az évek folyamán egyre jobban elhatalmasodott Tuomas – és így az egész zenekar – fölött.

Wishmaster: a slágergyűjtemény, amely az európai metálszíntér abszolút élvonalába repítette a csapatot. Számtalanszor láttam őket ebben a korszakban, és élőben is mindig totál meggyőzőek voltak. Ha pedig szóba kerül a Nightwish, a mai napig is ezt és az Oceanbornt veszem elő a legtöbbször. Az énekesnős szimfo-metál megkerülhetetlen klasszikusa, ez nem is lehet kérdés.

A Century Child a tarjás lemezek közül egyedüliként valahogy kissé elment mellettem; annak ellenére szürkébbnek érzem a többinél, hogy megvannak a maga pillanatai, elég csak a nyitó Bless the Childra, az End of All Hope-ra, a Dead To The Worldre vagy a Slaying The Dreamerre gondolni. A Phantom Of The Opera Nightwish-verzióját viszont sosem bírtam megszeretni.

A Once a Nightwish legjobb hangzású és egyben legsúlyosabb lemeze, melyen tökéletesen megférnek a popzenébe hajló, bombasztikus slágerek (Nemo, Ghost Love Score) mellett az olyan sötétebb témák is, mint az ő mércéjükkel kifejezetten brutál Romanticide vagy a Planet Hell. Bár ez volt a csapat utolsó anyaga Tarjával, a megfáradás vagy a belső feszültség jeleit utólag, a történtek ismeretében sem érzem rajta. Kiváló lemez.

Endless Forms Most Beautiful: Tarja kiválása után valahogy lekerült a térképemről a Nightwish, és csak Floor Jansen csatlakozásával tértem vissza hozzájuk. Az Endless kapcsán pedig a véleményem mai napig az, amit anno az ismertetőnkben is olvashattál: ha levágjuk róla a sallangokat, illetve kivesszük a képletből Troy Donockley-t, ez bizony egy kifejezetten jó anyag. Shudder Before The Beautiful, Yours Is An Empty Hope, Élan: ezek a dalok abszolút megérdemelten váltak az elmúlt években közönségkedvencekké és a koncertek kihagyhatatlan részeivé.

Oravecz Zoltán

1. Once Az első Nightwish-lemez, amit már odafigyelve hallgattam, emiatt nálam máig ez A Nightwish-Album. Néhol szinte rádióslágeres, máshol filmezenszerű vagy épp pőre zúzda, itt-ott kicsit talán szirupos is, de épp ezért a kimunkált sokszínűségéért is tetszik annyira mind a mai napig.

Kedvenc dalok: Planet Hell, The Siren, Romanticide, Ghost Love Score

2. Century Child A lemez megjelenésekor nálam a Panteránál, a Fear Factorynál és a Cannibal Corpse-nál puhább zene szóba sem jöhetett, ezért Tuomasék negyedik albuma akkoriban nem hozott különösebben lázba, pedig meglepően karcos anyag lett, talán a banda legszikárabb és egyik legmetálosabb korongja.

Kedvenc dalok: Bless The Child, Slaying The Dreamer

3. Endless Forms Most Beautiful A hosszúsággal ezúttal is akadtak bajaim, de végre ismét egy valódi énekesnő állt a mikrofonnál, és Tuomas is mintha lecsillapodott, megkomolyodott volna az előző két lemezre jellemző gyermeteg rádiós diszkógót borzalom után. Floor Jansen felbukkanása a Nightwishben meglepett, ismerve előző munkásságát, de végre megint frissen hatott egy Nightwish lemez. A Once óta ez volt az első Nightwish-album, amit többször is elővettem, és bár egy-két dalt nem hiányolnék róla, azért mégis ez a világ talán egyetlen olyan metálalbuma, amelyen Richard Dawkins is hallható, ami minimum plusz egy pont.

Kedvenc dalok: Shudder Before The Beautiful, Weak Fantasy

4. Wishmaster Az előzményekhez képest tovább keményedett, tovább tisztult a zene, némileg talán slágeresedett is, de ez itt már bizony vegytiszta Nightwish. Annak idején ez volt az első Nightwish-lemez, aminél már kezdtem megérteni, miért lelkesednek egyre többen a gimis társak közül a bandáért, és mai füllel/aggyal is még mindig egész kellemes hallgatnivaló.

Kedvenc dalok: She Is My Sin, Come Cover Me, Deep Silent Complete

5. Oceanborn Az első lemez tündeléptű csillámfantasyje után határozott előrelépés volt az Oceanborn, ami feszesebb és hangzásában is profibb elődjénél. Itt már Tarja Turunen is feltekerte végre operaénekesnői potméterét, de erősödött a neoklasszikus vonal is, ami Tuomasnak is tágabb teret adott mind a zeneszerzésben, mind pedig a billentyűmaszturbálásban, jóllehet, itt még inkább a kedvencek hatásait érezni, mintsem a saját karaktert.

Kedvenc dalok: Passion And The Opera, Walking In The Air, Sleeping Sun

6. Angels Fall First Érdekes visszatérni ehhez a lemezhez egy olyan korból, ahol a finn szimfo-gót-power-folk metal már nem bír akkora súllyal, mint két évtizeddel ezelőtt. Az irányzatnak – és a hazánkban néhány évre rá kirobbanó egyetemi finn szakok népszerűségének – ugyan meghatározó korongja Tuomasék debütálása, és bár a frissessége sem kopott sokat, de én mégsem tudok érte annyira lelkesedni, főleg a zenei naivitása és a vehemens tolkieni fantasys irány miatt, bár utóbbi tényleg erősen szubjektív dolog. De az semmiképp sem volt jó ötlet, hogy Tuomas Holopainent is a mikrofonhoz engedték. Később aztán már megmaradt a hínárral borított kalózorgonájánál, és milyen jól tette!

Kedvenc dal: Nymphomaniac Fantasia

7. .Human .:II:. Nature. A dupla lemez ritkán jelent jót. A Guns N' Rosesnál rendben volt a dolog, mint ahogy legutóbb az Iron Maidennél is. Tuomas valamiért úgy gondolta, az Endless... a maga 78 percével, valamint az olyan gyermeteg témákat boncolgató szövegeivel, mint az evolúciós rendszer, az élet értelme vagy a természetes kiválasztódás, nem volt eléggé tömény, így előrukkolt ezzel a dupla agymenésével. Az első lemez semmi újdonságot nem nyújtott, a szokásos újabb bőr ugyanarról a vénülő rókáról. A második album meg mintha egy ultraalacsony költségvetésű fantasy filmhez íródott volna, amiben a jelenetek többségében zöld mezőket és kéklő hegyeket mutatnak, a maradékban pedig CGI-lovakon vágtató tündéket, akik épp az aktuális hajviselet és fülhegyesség divatjáról társalognak.

Kedvenc dal: Shoemaker

8. Imaginaerum Talán egy nanométernyi hajszállal jobban tetszik elődjénél, de ezt az albumot sem vettem elő egy második körre. Tuomas kamufilmzenés manírjai itt engem már nem hatottak meg, bár a dalok talán valamicskével erősebbek, mint a Dark Passion Play lemezen. Bő fél órát viszont probléma nélkül ki lehetne innen kukázni, a fakóhangú Anette Olzonnal együtt. Utóbbi aztán meg is történt...

9. Dark Passion Play A csapatnak ezt az oldalát nem kedvelem. A két Anette Olzonnal készült lemez pontosan az a fajta zene, ami teljesen hidegen hagy, rosszabb napjaimon még vérig is sért. A csomagolás ugyan ezúttal is profi, de hiányzik a frissesség, a lelkesedés és a formabontó ötletek, mindaz, ami az előző két albumot kiemelkedővé tette.

Pálinkás Vince

Hasonlóan a Paradise Losthoz, itt sem megyek végig egyenként a teljes életművön, egyrészt mert nem ismerek minden egyes Nightwish-albumot, másrészt mert az talán kissé uncsi is lenne. Inkább egy személyes benyomással kezdem: igazából csak tavaly év elején szembesültem azzal, hogy egy (vagy több) későbbi generációnak ez ugyanaz a zenekar, mint az én korosztályomnak volt a Metallica és/vagy a Guns. Belépő, vagyis inkább kapu – tekintve, hogy nem mindenki lép be. Ez azért volt számomra meglepetés, mert rocker- vagy undeground-, de nem lakossági szinten számítottam erre. Mármint hogy olyan emberek számára tinédzserkori nosztalgia például az I Wish I Had An Angel, akiknek közük nincs a rockzenéhez, viszont az említett dal idején voltak 13-14 évesek. (Mi? hát ez ekkora sláger volt a Wigwamon kívül is?) És nem kevésbé lepett meg az sem, hogy profi operaénekesnek készülő kedves ismerősöm elemezte ki a három frontlány közötti különbségeket, mikor én frankón azt hittem, hogy aki a valódi operavilághoz áll közel, és csak nagyon minimális könnyűzenét hallgat egyáltalán, full lenézi az ilyesmit. Ez pedig komoly, elismerésre méltó dolog, mert a Nightwish ezek szerint tényleg nagyobb névvé vált, mint azt én valaha gondoltam volna és mára már túlnőtt saját magán.

Személyes viszonyom hozzájuk persze szubjektív, de ha végignézem a munkásságot, teljesen papírforma szerinti a folyamat: útkeresés, stílus kiforrása, kísérletezés, válságot követő reneszánsz, majd egy bizonyos szint felett csont nélküli fanservice, én pedig – megmaradva kívülálló szimpatizánsnak – valahol kiszálltam, mert rájuk untam. Mai füllel azt mondom, hogy a biztató előzmények után az első kiforrott, igazán klasszikus anyag a Wishmaster (mivel ez stílusteremtő is egyben), utána pedig mindkét, még tarjás lemez is kiváló és örök, bár itt már gyülekezni kezdtek a trónkövetelők. A Dark Passion Play az új hang miatt lehetett még izgalmas (én speciel nagyon szeretem Anette-et, még a szólólemezét is meghallgattam), de az élő teljesítmény miatt törvényszerű volt a – persze nem szó szerint értendő – lejtmenet, és utána már nem is különösebben követtem a dolgokat. Viszont Floor Jansent még anno a 2007-es Masters Of Rockon látva, csak dicsérni tudtam Tuomast, amikor felkérte beugrásra és utána helyére is került minden, hiszen ez a csaj tényleg A Tökéletes Nightwish-Énekesnő. Ő az, aki miatt évek óta kacérkodom a gondolattal, hogy tizeniksz év után csak el kéne menni újra egy koncertre. Amúgy távolról figyelem a történéseket, és ez jól is van így.