Ennél igazabb még sosem volt a mondás: az egyik szemem sír, a másik pedig nevet... Számomra mindig két fő tényezőből ötvöződött a semmivel össze nem téveszthető Nightwish-érzés: megadallamos, monumentális, virtuóz muzsikából és Tarja gyönyörű, egyedi, erőteljes hangjából, melynek nincs párja az egész metal mezőnyben.
Az első összetevőt illetően aligha lehet okom panaszra. A zene, pontosabban: A ZENE ezúttal is hozza a megszokott színvonalat. Hamisítatlan Nightwish hangorgia. Sőt, helyenként keményebb, robosztusabb, mint valaha. Tuomas, a banda agytrösztje vénájában színarany tehetség áramlik. A gondom Tarjával van, aki gondolt egyet és úgy döntött: ezúttal stílust vált. Ennek következtében hiába keressük az eleddig megszokott, operás énekstílust az albumon - csupán nyomokban lelhetjük fel, mintegy véletlenszerűen, többnyire a kórusokat hallgatva. Ez pedig nagyban befolyásolja - és nem kedvező irányban - az összhatást. Sajnos azt kell mondanom, hogy ebben az "egyszerűbb" stílusban előadott dalokat bármely jobb énekesnő el tudná énekelni, ehhez nem szükséges Tarja Turunennek lenni. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem érdemes rongyosra hallgatni az albumot, mindössze annyit, hogy számomra nagy csalódás ezt tapasztalni.
Amit hiányolok az ének terén, azért tökéletesen kárpótol a muzsika, amelyet már aligha lehet továbbfejleszteni ezen a vonalon. Az End of All Hope - melynek szerkezetét már sokszor felhasználták a fiúk, de ettől még nagyon is működik a varázslat - úgy dübörög, akár egy megveszekedett légkalapács. Az új tag, Marco első ízben a Dead to the World című nótában jut kiemelt szerephez. Jó hangja van a srácnak, sokkal jobb, mint szegény Tuomasnak, aki ugye többször próbálkozott az Angels Fall First korszakban... Lélegzetszegő ez a nóta is, hajmeresztő melódiával megáldva. Az Ever Dream ismét olyan érzést kelt, mintha ezt a témát már hallottuk volna párszor - de mivel ez a párszor mindig egy-egy Nightwish nótában történt, ez végül is elnézhető. Az ének azonban itt is vékonykának és erőtlennek hat, mivel tudjuk, mire képes valójában a csapat fronthölgye... A Slaying the Dreamer az album legbrutálabb darabja. Először egy válogatás CD-n hallottam és le is ültem rögtön - a szék mellé. Jó, jó, Tuomas pedzette, hogy lesz némi keményedés, de ezt azért nem feltételeztem róluk! Mindazonáltal nem csupán füleim örülnek ennek a tendenciának... A Forever Yours egy ballada, sajnos nem egy Walking in the Air, de még csak nem is olyan dal, ami különösebben belerögzülne a hallgató emlékezetébe. Az Ocean Soul is lassan indul, de aztán erőt vesz magán és végül egy középtempós témává fejlődik. A Feel for you alatt Tarja már-már suttog éneklés helyett, de a nótát szerencsére megmenti Marco erőteljes, karcos közbelépése. Ettől végre beindul a gépezet és végül kikerekedik a történet.
A The Phantom of the Opera bizonyára mindenki előtt ismerős. Ez a dal legalább annyira népszerű, mint az "I Got Life" a Hairből. Tarja és Marco duettje hallatán csak bólogathatunk nagy hévvel. Ráadásul itt Tarja "kénytelen" a megszokott formáját hozni, már csupán a dal stílusa miatt is, Marco pedig hallható élvezettel éli bele magát "rémes" szerepébe. Számomra ez a feldolgozás jelenti az album csúcspontját.
Az utolsó tétel a három részből álló, 10 perces Beauty of the Beast. (A következő albumon tán lesz egy nóta Beauty in the Beast, vagy Beauty from the Beast címmel...) Lírai kezdés után kevésbé lírai középrész nyomul, nagyzenekari hangzással, majd teljes erőbedobással tekernek a srácok, míg végül lenyugszanak a kedélyek...
Fogalmam sincs, milyen számot kéne ide, a leírtak végére biggyesztenem. Az albumon akadnak dalok, melyek tízest érdemelnek, de kissé jellegtelenebb részek szintúgy. Tarjának pedig egyetlen mentsége lehet előttem arra, amit tett. Ám ha valóban az előrelátás miatt váltott volna (hogy esetleges, leendő utódjának ne lehetetlen, csupán nehéz dolga legyen), akkor arról én egyáltalán nem szeretnék tudni... Ahogy sokan mások sem, ha jól sejtem.
