Shock!

Eredetileg Ryan Murphy új sorozatáról, a szintén netflixes Hollywoodról szerettem volna megemlékezni, de aztán a karantén alatt „kissé" telítődtem az ő világával az American Horror Story kilenc évadának megtekintésével (és a legújabb Crime Storyval még az év elején), nem árt tehát egy kis szünet. Emellett a Viszály kapcsán már mindent elmondtam az Álomgyár „aranykoráról", amit akartam. Ettől függetlenül nagy ásznak tartom a palit továbbra is, de az ő mégoly zseniális dolgaival tényleg tele a padlás, akkor meg már inkább vegyünk górcső alá kevésbé ismert alkotásokat, melyekben ugyanúgy megvan a szikra. A Freud véletlenül jött szembe egy IMDB-böngészés során, és már az adatlapra vetett első pillantásra tudtam: ez bizony nekem való. Mivel még nem kapták fel, érdemes ejteni pár szót e hasábokon is, és nem azért, mert velem együtt vélhetően sok olvasó nem nagyon látott még osztrák filmet, ha egyáltalán.

Nem tudom pontosan, hogy az ismert történelmi korokba elhelyezett krimi-thriller diadalmenete A rózsa nevével kezdődött-e, de az biztos, hogy úgy a lenyűgöző regény, mint a kiváló filmadaptáció nagy lökést adott a régi korok popkultúrába helyezésének. Ma már pedig egy komplett bestseller-műfaj épül erre a sémára, a viktoriánus kor pedig talán az egyik legnépszerűbb mind közül, talán annak is köszönhetően, hogy maga Sherlock Holmes is akkor élt s ténykedett. Mert ugye a párhuzam adja magát: nyomozás! Önjelölt vagy hivatalos detektív bogozza a szálakat állandó vagy alkalmi segéd(ekke)l, valós események fonódnak össze a fikcióval, kitalált és történelmi személyek keresztezik egymás útját és szippantják be az olvasó-nézőközönséget egy pillanat alatt. Dr. Laszlo Kreizler csapata New Yorkban, Eraszt Fandorin Szentpéterváron, Ambrózy báró Budapesten kavarja hasonlóképp a dolgokat a századforduló egyre jobban felgyorsuló urbánus miliőjében – gyakran felmerült bennem a kérdés, hogy bár a Monarchia-szerte nyomozó arisztokratát a 2010-es években útjára indító Böszörményi Gyula valószínűleg olvasta a két külföldi kollégát, vajon Caleb Carr és Borisz Akunyin is forgatták-e egymás műveit (figuráikat kábé egyidőben találták ki és arattak velük nemzetközi sikert), vagy ennyire inspiráló az adott kor, hogy bármelyik ország bármelyik írójának eszébe juthat ugyanaz a séma? Sose tudjuk talán meg, mindenesetre mi most tévés vizeken evezünk, és így Carr univerzumánál érdemes maradnunk, hiszen akinek tetszett a hamarosan új évaddal jelentkező, nálunk forgatott The Alienist, annak az osztrák köztévé (!) cseh koprodukcióban készült, a mai idők szavára hallgatva a Netflixre is felkerült Freudja is érdekes lehet.

Engedjük el most az afféle ostobaságokat, hogy néhány otthoni kritikus a Lincoln, a vámpírvadászhoz hasonlította a nyolcrészes sorozatot és a főszereplő foglalkozása miatt tényleg inkább az Alienistet vegyük alapul (bár az áthallások ellenére a Freud nem könyvsorozat alapján készült). Elvégre dr. Kreizler is pszichiáter, és bár Amerikában telepedett le, ő is a Monarchiából érkezett. Utóbb szövevényes sorozatgyilkosságok felgöngyölítésében vállal oroszlánszerepet, ám a pályakezdő Freuddal szemben ő már befutott szakembernek számít, akit bár szakterületének el nem fogadottsága miatt különcnek tartanak, komoly társadalmi respekttel bír. Itt tehát véget is érnek a személyes párhuzamok, ugyanakkor a korabeli Bécs legalább olyan mocskosan izgalmas, visszataszítóan lenyűgöző olvasztótégely, mint New York, undorodva vonzódunk a császárvároshoz is, és első pillanattól fogva kíváncsian kapcsolódunk be a cselekménybe, amelybe a fiatal doktor is akaratán kívül csöppen bele, hogy aztán halálos spirálba zuhanva kapjon lökést későbbi pályafutása.

1886-ban ugyebár Sigmund Freud tényleg még csak ígéretes fiatal orvos, valóban azon a klinikán dolgozik, ahol megismerjük, hipnózissal kísérletezget annak érdekében, hogy előkészítse szakmai kiugrását és a csalástól sem riad vissza, hogy szkeptikus és tekintélyelvű főnökére, idősebb kollégáira jó benyomást tegyen. Közben az anekdotáknak megfelelően folyamatosan tolja a kokaint, pénzzavarral küzd, „szerelmi" élete romokban és családja sem érti, mit bohóckodik annyit ezekkel a modern csacsiságokkal ahelyett, hogy „rendes" orvosként építene karriert. (Csodálkozol a kokainistán? Gondolkozz az okain is tán!) Ebbe az „idillbe" rondít bele egy fiatal lány brutális megerőszakolása/csonkítása, amelynél Kiss és Poschacher nyomozók helyszínelnek és random kopognak be a közelben lakó Freudhoz, tekintve, hogy az áldozat akkor még életben van. Innentől kezdve gyakorlatilag a cselekmény minden további mozzanatának említése spoilernek számítana, messze nem szükséges Alienist-rajongónak lenni ahhoz, hogy a továbbiakról legyen ennyi alapján is elképzelésünk. Természetesen messze vezetnek a szálak, térben kevésbé, időben és hierarchiában viszont annál inkább – számunkra külön érdekes lehet a kulcsfontosságú magyar vonatkozás, melynek köszönhetően a császárközeli arisztokratákat is igen sokat hallhatjuk ritkán használt anyanyelvükön beszélni (ne feledjük: a német volt a hivatalos nyelv akkoriban), ami talán még bizarrabb is a fülnek, mint a megbízható némettudással is szinte teljesen érthetetlen bécsi dialektus.

Ebből is érzékelhető, hogy a messze nem hibátlan, némileg kiszámítható, a végefelé kicsit horror blődlibe is átcsapó, de azért kellően izgalmas történet helyett ismét csak a korrajz az, ami lebilincselővé és ellenállhatatlanná teszi a sorozatot: a CGI az már csak CGI marad, ha úgy vesszük, a városképek változása miatti szükséges rossz, de az interiőröket sikerült ámulatba ejtően rekonstruálni, ezek között Freud lakása viszi a prímet (nem csoda, hogy nem tudja fizetni a lakbért, lévén vagy 300 négyzetméter), talán kissé a grófi-császári rezidenciák és egyéb helyszínek rovására is, de azért a nézőt bőven magával rántja a „boldog békeidők" Bécse, különösen a kocsma, ahol Poschacher nyomozó, aki lényegében egyszemélyben felel a komikumért, esténként „karaoke"-estet tart, miközben múltja terheivel és egyéb nyomasztó gondolatokkal küzdő főnöke (is) leissza magát a sárga földig. A karakterek pedig természetesen a Monarchia sokszínű társadalmának jónéhány jellegzetes archetípusát lefedik, popkulturálisan pedig a Svejktől egészen a Redl ezredesig eszünkbe juthat sok minden és mindenki, ugyanakkor egyik ábrázolás sem érződik eltúlzottnak. Köszönhető mindez a remek színészeknek, akiknek játékát – számomra – ismeretlenül is öröm nézni: mindenki nagyon jó, a folyamatosan szétcsúszott címszereplőtől kezdve (Robert Finster) a rejtélyes képességekkel rendelkező magyar lányon (Ella Rumpf) és a „rend" éber őrein (Georg Friedrich és Christoph F. Krutzler remek párosa) át egészen a legfelsőbb körökből hozott karakterekig.

Szép kis tabló, de persze hiba lenne történelmi filmként vagy akár tudománytörténeti forrásként nézni, ez tényleg „csupán" egy horrorelemekkel átszőtt nyomozós thriller, amely történetesen a Monarchiában játszódik. Az én véleményem szerint jól árnyalja, amit árnyalni kell, de aki történelemszemlélete miatt nem tud elszakadni a jó-gonosz fekete-fehér értelmezésétől és/vagy nem tud/akar kikapcsolódni, inkább messze kerülje el. Aki viszont európai netflixes tartalomra vágyik, kedveli bármelyik itt felsorolt művet, érdekli a tárgyalt korszak romantikus máz nélkül, netán szerette a Darkot, és másféle, de ugyanúgy német nyelvű sorozatra kíváncsi, akkor hangoljon rá az ezen sorok írásakor sajnos még csak angol felirattal elérhető epizódokra. Én szívesen vennék egy újabb évadot teljesen más sztorival, ez nyilván függ majd a közönség reakciójától is, de ha csak egyszeri alkalom volt a Freud, hibáival együtt is megérte.