Shock!

A negyvenöt évvel ezelőtt, 1970. szeptember 18-án elhunyt Jimi Hendrix fogalom. Az általános vélekedés szerint minden idők egyik – illetve dehogyis egyik, „A" – legnagyobb és legkreatívabb gitárosa, aki invenciózus, szabályokat és kötöttségeket nem ismerő és nem tisztelő játék- és életstílusával forradalmi változásokat hozott az amerikai rockzenébe. Magam is hajlandó vagyok így gondolkozni, még ha nem is ő a legkedveltebb gitárosom, de újító ereje és ösztönös zsenije előtt mindenképp illik fejet hajtanom. Ha nagyon akarom, még azt is elhiszem, hogy ő volt az originális stoner rocker.

A másik oldalon persze ott állnak azok a gitárosok és zenekedvelők, akik gyomra nem igazán veszi be, hogy valakit annak ellenére a legnagyobbak között tartanak számon, hogy soha életében nem tanult zeneelméletet, összhangzattant, de még gitározni sem, magasról szart a tonalitásra, mindennél jobban imádta az improvizációt, a disszonáns hangokat, legnagyobb bűneként pedig még csak kottát sem tudott olvasni. Persze olyanok is vannak, akiknek egyszerűen nem jön be a stílusa. (Ezúttal is jó étvágyat kívánok például Marty Friedmannek, aki nemrégiben nyilatkozta le, miszerint előbb rágcsálna üveget, mint hogy Hendrixet hallgasson.)

Pedig Hendrixnél igazán nem ez a lényeg, hanem a hangulat. Az a réveteg bódulat, ami a Purple Haze-ben van, az a laza blues lüktetés, ami meg a Hey Joe-ban, a Fire lángolása, a Foxy Lady szexuális lüktetése, minden idők legpszichedelikusabb dala, a Third Stone From The Sun és az Are You Experienced? visszafelé játszott gitártémái. A Little Wing hideglelős bárblues atmoszférája, a Machine Gun majd negyedórás muzikális állásfoglalása a háborúk ellen, a Voodoo Chile és a Gypsy Eyes sikolyokkal és üvöltésekkel felérő gitártémái, vagy épp az általa kicsit másképp használt wah-wah pedál által teremtett klausztrofób hangulat a Burning Of The Midnight Lampben. Negyvenöt éve hunyt el Jimi Hendrix, akire ezúttal elsődlegesen nem is lemezei és dalai által, sokkal inkább a regényesen hatalmas kacskaringókkal, irtóztató mélységekkel és szédítő magasságokkal szegélyezett életút által emlékezünk – talán kissé visszahozva a hús-vér embert a nyomasztóan naggyá nőtt kulturális ikon helyére.

A későbbi legenda eredetileg Johnny Allen Hendrix néven látta meg a napvilágot, egy olyan városban, amely akkor még jobbára ismeretlen volt a nagyvilág előtt, később azonban az Egyesült Államok egyik zenei központjává vált: a Washington államban található Seattle-ben. 1942. november 27-ét írták ekkor, és a kisfiú egy olyan családba érkezett, amely kuszább etnikumi gyökerekkel már nem is rendelkezhetett volna: felmenői között néger, cseroki indián és mulatt ősök ugyanúgy szerepeltek, mint írek. Hároméves volt, amikor először találkozhatott a második világháborúból éppen hazatérő apjával, akinek egyik első intézkedéseként a gyermek nevét azonnal megváltoztatták James Marshall Hendrixre. A Hendrix família vérvonalának kacskaringóinál talán csak az a szegénység és nélkülözés volt nagyobb, amelyben éltek: az apa (és annak fizetése) nélkül élő család nincstelenül tengette életét, házuk többször leégett, állandóan a hitelezők elől bujkáltak. Később, James Marshall születését követően még négy gyermek érkezett, akik – egy kivételével – valamennyien kisebb-nagyobb születési rendellenességgel jöttek a világra, és a szülők között nagyban megromló kapcsolat, majd válás következtében Jimi kivételével valamennyien nevelőotthonba is kerültek. (A legidősebb fiú csak azért nem, mert tizenkét évesen lényegében már saját magáról gondoskodott.) A fiatalembert sújtó tán legnagyobb tragédiát pedig az jelentette, mikor tizenhat évesen addigra már súlyosan alkoholista anyját elveszíti, szintén iszákos és tartósan munkanélküli apja pedig újra nősül, és az ázsiai származású új asszony már nem szívesen tűri meg a fiút a családi otthonban.

Ennél mélyebbről igazán nehéz lenne indulni, csoda-e, hogy a félénk fiatalember igen nehezen kezelhetővé válik, egyetlen örömét csak az apjától beszerzett rock and roll és blueslemezek hallgatása jelenti, meg persze a gitár, amelyet tizenöt évesen fog először kezébe, és amelyen teljesen autodidakta módon tanul meg játszani. (Kis adalék: ekkortájt bukik meg első ízben az iskolában, mégpedig éppen zenéből.) Különféle iskolai bandákban játszva mind többen figyelnek fel az excentrikus módon gitározó fiúra, aki balkézzel játszik a fordított húrozású jobbkezes gitáron. Mivel anyagi körülményei nem igen javultak, kisebb-nagyobb lopásokba is belekeveredett, míg tizenkilenc éves korában elkapják egy lopott kocsival, melynek következtében választania kell a börtön és a katonaság között. Természetesen az utóbbit választja, és az otthoniaknak könnyed hangvételű levelekben számol be arról, milyen könnyedén is illeszkedett be a közösségbe, és hogy mennyire szeretne jó katona lenni, holott felettesei a róla szóló jelentésekben rendre rögzítik, hogy nála csapnivalóbb katonát még soha életükben nem láttak, aki mindenhonnan elkésik, szolgálatban elalszik, és még a legalapvetőbb feladatokat is csak segítséggel képes ellátni. Nem is tölt túl sok időt a hadseregben, alig egy év elteltével elköszönnek egymástól, és az egész kaland legfontosabb hozadéka talán az, hogy megismerkedik Billy Coxszal, későbbi basszusgitárosával. Adjunk a bulvárnak is: leszerelésének okaként „rossz magatartás és a szabályok semmibevétele" mellett „eligazításon való részvétel helyett a körletben végzett önkielégítés" is szerepel, habár az egész életében notórius hazudozó gitáros később úgy emlékezett, hogy egy ejtőernyős ugrás során eltört boka volt a fő leszerelési indok.

A dobbantást követően végre kizárólag a zenének élhet, és Billy barátja társaságában - King Kasuals néven – több mint három évig járták az amerikai dél sötét és koszos klubjait, ahol mindennaposak voltak a rasszista beszólások és balhék. Ekkoriban fejlesztette ki később tökélyre vitt technikáját, a foggal való játékot, de még további, többnyire Harlemben eltöltött éveknek kell eltelnie ahhoz, hogy neve egyáltalán valamennyire ismertté váljon a zenészek körében. Ebben nagy segítségére volt az a koncertkörút, amelyet az Isley Brothers tagjaként, majd talán legnagyobb idolja, Little Richard kísérőzenekarában húzott le. A muzsikusok egyöntetű véleménye volt, hogy a mind vadabbá váló kölyök igazi istenáldotta tehetség, viszont teljességgel kezelhetetlen, és képtelen a csapatmunkára, folyamatos késéseit, mind gyakoribb éjszakai kimaradozásait mindenhol nehezen tűrték. Így aztán 1966-ban megérett az idő arra, hogy saját bandát alapítson (Jimmy James And The Blue Flames), melyben a gitár mellett az éneket is magára vállalta.

Ebben az együttesben hallotta őt játszani Linda Keith, Keith Richards akkori barátnője, aki egyből felismerte benne a zsenit, és beajánlotta a Stones menedzserénél, aki azonban nem látott fantáziát a fiúban. Linda később még a Rolling Stones tagságát is lerángatta egy Jimmy James bulira, akik viszonylagosan elégedettek is voltak a hallottakkal, de nem igazán tettek semmit a gitáros érdekében. Ekkor került képbe Linda másik barátja, Chas Chandler, az Animals basszusgitárosa, aki éppen lelépőben volt a megroggyanó népszerűségű együttesből, és produceri feladatokat vállalt volna. Egy feltétellel vállalta el a fekete srác karrierjének egyengetését: ha jobban játssza el az általa imádott Hey Joe című Billy Roberts számot, mint az eredeti. A teszt állítólag olyan jól sikerült, hogy az előadás hallatán Chas magára borította whiskeyjét, és másnap már hóna alá is csapta a srácot, hogy Londonba vigye, ahol alá is írtak egy szerződést, miszerint Chas lett Jimi producere, kiegészítő szolgáltatásként pedig menedzsere az a Michael Jeffery, akinek aljas és kapzsi természetéről már akkor legendák keringtek, és akit a Hendrix-rajongók egy emberként gyűlölnek azóta is.

A keresztnevét ekkortájt Jimire módosító gitáros körül gyorsan összeáll a banda is: először az eredetileg szintén gitáros Noel Redding csatlakozik basszusgitáron, majd a hozzájuk hasonlóan saját hangszerén szintén briliáns Mitch Mitchell dobon (állásfoglalással is felérő tény: mindketten fehérek). És kész is van a The Jimi Hendrix Experience, Jimi leghíresebb (és legjobb) formációja, amely kezdetben csak az európai klubokban kápráztatja el közönségét, majd kislemezeivel a listák élbolyába (harmadik - hatodik hely) is felkerül. Először természetesen az emblematikus Hey Joe-t jelentették meg (B-oldalán már saját szerzeménnyel, a Stone Freevel), majd érkezett Hendrix azóta is egyik legismertebb műve, a torzított és kábultan úszó Purple Haze, amelyet sokan a mind inkább a drogokkal flörtölő gitáros ars poeticájának is tekintettek. Ráadásképpen egy finomabb szerzemény, a balladisztikus The Wind Cries Mary is jó fogadtatásban részesül az Egyesült Királyságban, úgyhogy nincs is más hátra, mint hogy érkezzen az első nagylemez, a korszak egyik legjobb debütáló anyaga, az Are You Experienced?, amely kizárólag saját szerzeményeket tartalmazott, de olyanokat ám, mint a Foxy Lady, a Fire, a Third Stone From The Sun és a címadó. (És akkori brit szokás szerint nem szerepeltek rajta a kislemez-sikerek.) Az album persze hatalmas robbanás, a brit listákon egészen a második helyig mászik fel (az első amúgy egy ismeretlen kis lemezecske volt, a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Bandje), miközben Hendrixről egyre inkább elterjed egy vadember-imidzs, amit nagymértékben erősít, mikor 1967. március 31-én karrierje során első ízben felgyújtja gitárját a London Astoria színpadán (az ötletet állítólag a The Who színpadi hangszertörő akcióiból vette).

Már csak a szülőföld, Amerika meghódítása van előttük, ahol néhány hónappal később szintén megjelenik az Are You Experienced, a címében ezúttal már kérdőjel nélkül, és ami fontosabb: a Red House, a Remember és a Can You See Me helyén már az első három kislemez-dallal. A mindent elsöprő siker azonban csak azután következik be, hogy a Jimi Hendrix Experienced – leginkább Paul McCartney közbenjárására – meghívást kap a háromnapos Monterey Popzenei Fesztiválra, ami nem pusztán a várható nagy tömeg miatt volt igazán kiugró lehetőség a hazai bemutatkozásra, hanem azért is, mert a fellépés teljes programját filmre vették, és az abból készült felvételt Amerika-szerte játszották a mozik. A mindössze kilenc számot játszó JHE nem is bíz semmit a véletlenre: a fesztivál egyik legfontosabb momentuma, mikor Jimi foggal és hát mögött játszik gitárján, majd a záró Wild Thing-feldolgozás alatt újfent felgyújtja, majd ripityára töri és a tömegbe hajítja a hangszert. A nézőtéren ülő, 17 éves Ed Caraeff által a kezeivel a lángokat szinte sámánként élesztgető gitárosról készített fekete-fehér fotó a rocktörténelem egyik legismertebb felvétele, a színpadra ismeretlenként felcaplató trió pedig egy csapásra legendává nemesül.

A rohamtempóban érkező és hatalmas siker közepette az Experienced a rákövetkező alig több mint egy év során még két lemezt szállít le, az egy fokkal tán haloványabb, ám stúdiótechnikailag mindenképpen tovább lépő Axis: Bold As Love-ot, és a sokak szerint a zenekar csúcsalkotásának számító, kísérletezős és a normál dalszerkezetet fokozatosan maga mögött hagyó Electric Ladylandet. De erről talán nem is írnék többet, hiszen a lemezek mindegyike a Klasszikushock rovatba illik, és szerintem előbb-utóbb ott is fognak kikötni. Inkább már csak egy-két érdekesebb történetet említenék meg, hiszen talán egyetlen muzsikus pályája sem volt tele annyi érdekfeszítő és továbbgondolásra érdemes momentummal, mint az övé.

Ahogy az már lenni szokott, a gondok már a siker csúcsán megjelentek. Az egyre sűrűsödő balhékba, a mind kezelhetetlenebb méretű népszerűségbe és saját mellőzöttségébe (két kivételtől eltekintve kizárólag Hendrix szerzemények kerülhettek fel az albumokra) beleunó Noel Redding '69 nyarán lezajlott távozása, majd nem sokkal később Mitchell kilépése egyre jobban bőszítette a menedzser Jefferyt, pláne, hogy a szeretők egész hadát tartó, és nyakló nélkül költekező Jimi egyre nagyobb önállóságra vágyott. A woodstocki fellépés – amelyet a sebtiben elnevezett, és öttagúvá pumpált Gypsy Sun And Rainbows formáció élén adott a gitáros, a koncert csúcspontját jelentő amerikai himnusz-interpretációval – hiába vált rocktörténelmi mérföldkővé, a menedzsert végtelenül dühítette, hogy kifejezett tiltása ellenére a gitáros már múlt időben beszélt az Experiencedről, kiemelve, hogy új zenekara van, egy vándorló cigánybanda.

A gitáros és a menedzser kapcsolata időközben annyira meg is romlott, hogy Jimi közölte is Jefferyvel, hogy meg kíván válni tőle – aki azonban nagyon nem akarta kiengedni kezei közül az aranytojást tojó tyúkot. A kettejük közötti harcnak volt egyik megdöbbentő eseménye a hírhedt emberrablás-incidens, amikor két férfi egy autóba tuszkolva Hendrixet, New Yorkba szállította, egy hotelszobába zárva, ahonnan csak a menedzser embereinek megérkezésével voltak hajlandóak elengedni – némi „váltságdíj" ellenében. Mivel az esetről a rendőrséget nem értesítették, arról a barátok kizárólag csak Jimi elbeszéléséből értesülhettek, aki meg volt győződve róla, hogy az események hátterében a menedzser állt. Más kérdés, hogy mennyire hihetünk egy egész életében előszeretettel hazudozó, és addigra már teljesen az LSD és egyéb drogok rabjává váló, labilis embernek. (Csak egy kis adalék, a rövid ideig gitártechnikusként a közelében dolgozó Lemmy Kilmister nyilatkozta sokkal később: „Hendrix volt az egyik legdurvább drogos, akit életemben láttam. Töménytelen mennyiséget elfüstölt, és még annál is több pirulát vett be, úgy zabálta őket, mint más a savanyúcukrot.")

Egy másik hírhedt incidens volt, mikor '70 januárjában Hendrix akkori formációja, a Band Of Gypsys Madison Square Garden-beli fellépésén annyira rémes állapotban volt, hogy rögtön a nyitószám eljátszása után összeveszett egy nézővel, majd valamit maga elé motyogva a földre ült, és nem volt hajlandó tovább játszani. A jól értesültek persze ekkor is a menedzsert vádolták azzal, hogy LSD-t dobva a gitáros italába próbálta szabotálni a koncertet, hogy ezáltal is mielőbb újra összeállhasson a sokkal több pénzt felhajtó Experienced. Erre azonban már soha többé nem került sor, mindössze Mitch Mitchell tért vissza, és a Hendrix-Cox-Mitchell felállású Cry Of Love koncertjein mindinkább egy új erőre kapott gitáros szerepelt. Közben azonban beütött egy igen komoly pénzügyi krach: az 1970 augusztusában, a gitáros halála előtt alig egy hónappal megnyílt, mára legendássá vált Electric Lady Studios – amely Hendrix és Jeffery közös tulajdonában állt – elképesztő pénzeket emésztett fel: felépítése majdnem dupla annyi időbe és pénzbe került, mint amennyi el volt tervezve, késtek az engedélyek, a bontás idején az eső az egész helyet elöntötte, ami végül ahhoz vezetett, hogy a Warner Brotherstől kértek egy hat számjegyű kölcsönt. Ekkoriban jelentette ki Michael Jeffery azt a félig-meddig viccesnek szánt mondatot, amely néhány hónap múlva óriásit visszhangzott a sajtóban: a két millió dollárra biztosított Jimi immár többet ér neki holtan, mint élve.

Éppen ez a cinikus kijelentés az, ami újra és újra táptalajt biztosít az összeesküvés-elméletek kedvelői számára Hendrix halálával kapcsolatban, hiszen mind a mai napig nem teljesen tiszta, hogy pontosan mi is történt azon az 1970. szeptember 17-ről 18-ra virradó éjjel a londoni Samarkand Hotelben. A hivatalos jelentés szerint a bevett kilenc barbiturát tabletta, illetve az előtte elfogyasztott alkohol hatására saját hányásába fulladt bele. Vele lévő partnere (Uli Jon Roth későbbi felesége) azonban évekig nyilvánosan azt állította, hogy Hendrix még életben volt, amikor a mentőautóba helyezték. Különös és gyanús az is, hogy miért nem engedték a holttest azonnali törvényszéki boncolását, illetve a feltárt jelentések és a későbbi boncolási megjegyzések sorai közül mi okból húztak ki fekete filccel jelentős mennyiséget, ezzel olvashatatlanná téve azokat. A Jeffery által megrendelt és irányított gyilkosságról suttogó elméletek legfőbb érve, hogy Jiminek halála másnapján indult volna a menedzserrel egy komolyabb pere, amiben a gitáros saját állítása szerint ki akart tálalni Jeffery hatalmas sikkasztásairól és zűrös kapcsolatairól. Emellett a titkosszolgálatoknak mind inkább kezdett szemet szúrni a gitárosnak a Fekete Párducok elnevezésű szervezettel való kapcsolata, amit állítólag anyagilag is egyre komolyabban támogatott.

A fenti elméletekben persze van ráció, de talán már soha nem tudhatjuk meg, mi is az igazság, különös tekintettel arra, hogy a sokat emlegetett menedzser alig két és fél évvel élte túl a gitárost, egy légi katasztrófában vesztve életét. De talán nem is ez a legfontosabb, hanem az, hogy ennek a hihetetlenül rövid idő alatt irtózatosan mélyről az abszolút magasságokba emelkedő gitáros-zseninek a halála után is ilyen-olyan kiadatlan felvételekkel folyamatosan gyarapodó életműve (ez a téma is megérne azért egy külön cikket!) örök, és mindenki előtt nyitva áll. Hendrixet ismerni azért tényleg alapvető, na. Nyugodj békében, Voodoo Child!