Shock!

Tudósok kis csoportja tizenegyezer méterrel a Csendes-óceán felszíne alatt, a világtengerek legmélyebb pontján kutat egy rejtélyes anyagot, amely akár a gyógyírt is jelentheti a Föld lakosságát brutálisan megtizedelő, teljesen kezelhetetlen betegségre. Aztán ahogyan az lenni szokott, a Mariana-árok legmélyén is végzetesen félremegy valami (már ha egyáltalán valaha rendben volt ott bármi), és innentől kezdve nem marad semmi más, mint szembenézni az ismeretlennel, illetve ami még ennél is sokkal rosszabb: saját démonainkkal. Nagyjából így foglalható össze Nick Cutter Mélység című regényének sztorija, ami akár klisésen is hangozhat – a megvalósításnak köszönhetően azonban a végeredmény minden, csak nem közhelyes.

A Nick Cutter írói álnév a kanadai Craig Davidsont takarja, aki elsősorban ennél földközelibb novellákkal, illetve regényekkel alapozta meg a hírnevét az elmúlt évtized folyamán, de a horrorműfajba csak az utóbbi években ásta bele magát, magyarul pedig ez az első műve, amely megjelenik. A könyv ismeretében őszintén remélem, hogy nem az utolsó. Az ember már csak legyint, ha olyasmit olvas egy borítón nagy öles betűkkel, mint VÉRFAGYASZTÓAN FÉLELMETES és hasonlók, sőt, lassan már annak sincs semmi hatása, ha utóbbi mondatot egyenesen a rémtörténetek egyik nagyágyújától, Clive Barkertől idézik a mű kapcsán. Viszont a Mélység esetében nyugodtan el lehet szakadni az efféle beidegződésektől: a tavaly év végén megjelent mélytengeri horrorsztori valóban hátborzongató.

Ahogy utaltam rá, maga az alapszituáció nem túl bonyolult, számos hasonlóval találkozhattunk már mind könyvben, mind a mozivásznon: az állatorvos Luke Nelson kénytelen megjelenni a világ egyik legtitkosabban őrzött tengeri kutatóállomásán, majd alámerülni a Mariana-árokba, miután megszakadt a kapcsolat bátyjával, a zseniális tudósnak számító, ám összeférhetetlen és jéghideg Clayjel. Utóbbi az emberi világ legmélyebb pontján kutatja azt a rejtélyes anyagot, amelytől a kormányok a végső megoldást remélik a csak Kórként ismert betegségre: utóbbi az elmúlt években igen alaposan átalakította a világot, milliókkal végzett, és még mindig ugyanúgy nem tudnak róla semmit, mint ahogyan a járvány kitörése idején sem. Miután pedig egy szigorú katonanő társaságában Luke megérkezik a lenti állomásra, gyorsan kiderül, hogy a mélységben egy olyan ősi, tőlünk eredendően idegen valami lakozik, amelyhez képest a Kór már-már szinte barátságosnak tűnik.

Ez így valóban nem túl újszerű – mondhatja bárki, Cutter ugyanakkor képes színeket vinni a jól ismert panelekbe, még azzal együtt is (sőt, talán éppen azért), hogy stílusa meglehetősen száraz, mentes bármiféle túlírtságtól. Nelson személyes tragédiája és ennek folyamatosan kibomló részletei, fokozott adagolása például roppant hatásos elem, egy-egy jól elkapott mondat pedig az ember velejébe vág már azelőtt is, hogy tényleg elmenne a történet valami olyan nyomasztó és beteg irányba, amit a kezdésnél még abszolút nem várnál. A Kór ugyanis a mélységbe leereszkedve, mindentől és főleg minden emberitől távol jóformán zárójelbe kerül, és csak a magány, illetve a gyermek- és felnőttkor legborzalmasabb félelmei maradnak helyette – amelyek igazából nagyon is egy tőről fakadnak. E zsigeri rettegések körülhatárolása terén Cutter elég egyértelműen stephenkingi hatásokat hordoz, viszont jó hír, hogy a mestert leszámítva kevesen képesek olyan élesen felvázolni ezeket a rég elfeledett érzéseket, mint ő. Ebből fakadóan az olvasó elég gyorsan belebújik Luke bőrébe, hogy aztán még brutálisabb legyen a hatás tizenegyezer méter mélyen. És itt most nem feltétlenül az egyébként szintén kiválóan megírt, kifejezetten zavaró és beteg, vérben-testnedvekben tocsogó részletekre gondolok, hanem sokkal inkább az olyan, természetszerűen velünk élő fóbiákra, amiket Cutter szintén húsba vágóan érzékletesen ír le. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy rég lehetett találkozni a klausztrofóbia, a sötétben rád törő, meztelen, öngyilkos erejű pánik és gyomorba markoló rémület ennyire plasztikus megjelenítésével, mint itt, a szerző ezen a téren tényleg igazi feketeöves nagymester. Ráadásul nincs coitus interruptus, a feszültség szintje végig egyformán magas, még a látszólag megpihenős részeknél is mindig ott lapul valami a felszín alatt, hiszen olyan mélyen, olyan sötétben, ekkora nyomás alatt tényleg semmi sem az, mint aminek látszik.

Ha párhuzamokat kell mondanom, King alapművei – mindenekelőtt az Az és A ragyogás – mellett az emberi pszichét birizgáló, nem-tudod-hogy-ez-most-igaz-vagy-hamis megközelítés miatt megemlíthetjük akár a Solarist is, de ez azért félrevinné a dolgot, szóval maradjunk annyiban, hogy ez itt egy egészen brutális, ám egyszersmind kifejezetten okos, sőt, elgondolkodtató horrorregény, amely a leghatásosabb jeleneteknél tényleg jeges borzongást idéz elő tarkótájon. Amennyiben szereted az ilyesmit, ne keress tovább.