Shock!

A Ready Player One regényváltozata a '80-as évek film-, zene- és videójáték-ipara előtti leginkább tiszteletteljes főhajtás volt, ráadásul egy olyan jövőt villantott fel, amelyhez tényleg kézzel fogható közelségben járunk: nem az a kérdés, lesz-e valamilyen formában OASIS, hanem csak az, hogy mikor. Ernest Cline bestsellerének megfilmesítése kapcsán ugyanez volt a dilemma, a választ pedig végül Steven Spielberg adta meg. A filmváltozat nézhető és szórakoztató, de bizonyosan nem lesz akkora klasszikus, mint a rendező korai munkái, amelyek hatására – más alapművek mellett – az író nekilátott a regénynek.

Ernest Cline 2011-es kultregénye, a Ready Player One sok vitát váltott ki megjelenése óta, viszont világszerte brutális siker lett, méghozzá megérdemelten. Noha vannak, akik leírják annyival a könyvet, hogy Cline-nak a geek-kultúra előtti okos főhajtásával helyből nyert ügye volt a hatásos nosztalgiára vágyó rétegeknek köszönhetően, a regény valójában sokkal több ennél. Az író az utóbbi évek egyik legszuggesztívebb, és ami még fontosabb, legrealisztikusabb disztópiáját alkotta meg, amely emellett is meg tudott maradni gyermekien rácsodálkozó mesének, és ezáltal, illetve a maga szimpla, egyenes nyelvezete miatt bizonyult annyira hatásosnak. Ha úgy tetszik, a bekezdésenként elrejtett filmes, zenés, videójátékos utalások tömkelege, illetve ezek sztoriba építése formát adott mindehhez – meg persze nyilván sokkal többet is, de ezt nem akarom senki szájába rágni, mindenki olvassa el, megéri. Lehetőleg még azelőtt, hogy megnézné a filmet. Mert ugyan Cline talán még ma sem hiszi el, hogy első regényéből pont annak egyik ihletője, Steven Spielberg rendezett mozit, a végeredmény nem lett száz százalékos.

A 2040-es években járunk. Az energiatartalékok kimerültek, munka nincs, a nagyvárosok favella-szerű gettóiban, úgynevezett rakásaiban élő rétegeknek – és úgy általában mindenki másnak – gyakorlatilag egyetlen szórakozási lehetősége van, mégpedig az OASIS nevű virtuális világ. Ha felteszed a VR-szemüveget, illetve a vezérléshez szükséges haptikus kesztyűt és ruhát, az lehetsz, aki akarsz, ráadásul ott és akkor, ahol és amikor csak akarsz: százmilliók töltik minden szabad órájukat az OASIS-ben, vérmérsékletüktől függően szörnyeket gyilkolászva, kaszinózva, sosem látott tájakra utazva, netán simán csak filmeket nézve, de ugyanígy a rendszeren belül folyik például az oktatás is.

Történetünk kezdete idején évek óta keresi mindenki reménytelenül a rendszer megalkotója, James Hallyday hagyatékát. A visszahúzódó zseni halálát megelőzően három nehéz feladványt és három kulcsot rejtett el a virtuális világok eldugott zugaiban, mindenféle utalásokkal körülbástyázva. Ezeket megszerezve a nyertes gyakorlatilag bármire képes lesz az OASIS-ben, illetve azon kívül is, hiszen földöntúli gazdagsághoz jut. Hallyday easter eggjére azonban nem egyedül a nyesteknek nevezett vadászoknak fáj a foga, hanem az IOI nevű, mindent uraló techcégnek is, akik – többek között – az OASIS-nek köszönhetően eladósodott embereken hajtják be a követeléseket. Amolyan modern adósrabszolgaság ez, amelyből nincs kiút. A sztori főhőse, Wade Watts – avatarja szerint Parzival – fanatikus Hallyday-rajongó, aki mindent kívülről tud a popkultúráról, legyen szó az Atari klasszikus konzoljátékairól, a Rush életművéről, a szuperhős-képregényekről vagy a '80-as évek összes mozisikeréről, és egyszer csak leesik neki, hová rejtette Hallyday az első kulcsot. Innentől fogva pedig forgószél-sebességgel indulnak be az események.

Kezdjük a legnagyobb pozitívummal! Mivel a Ready Player One direkt hivatkozásokkal és kikacsintásokkal telezsúfolt szövegét értelemszerűen nem lehetett hűen vászonra álmodni, a sztori bizonyos elemei pedig éppen emiatt nem is érvényesülhettek volna egy filmben, nyilvánvalóan elég alaposan bele kellett nyúlni a történetbe. Mindehhez maga Cline állt össze Zak Penn-nel (X-Men, Bosszúállók stb.), és kiválóan teljesítették a feladatot: nemcsak a sztori menete, de konkrét elemei is lényegesen eltérnek a könyvtől, viszont egy pillanatig sem érzi úgy az ember, hogy ez így már nem is ugyanaz. A hangulat megmaradt, a lényeg ebből a szempontból nem szenvedett csorbát: a végeredmény 140 percnyi agyrágógumi, abszolút szórakoztató a maga nemében. Viszont ennél egy szemmel sem több. Ez aligha jelent majd problémát azoknak, akik nem olvasták a könyvet, azonban borítékolom, hogy a film hatására nem is nagyon fog senki elkezdeni kutakodni a regény után. Sőt, pusztán a mozi alapján nem is érthető, miért lett kultkönyv a Ready Player One. Akár úgy is fogalmazhatok, hogy Cline művének igazi különlegessége, ha úgy tetszik, lelke jelentős mértékben elveszett, miközben filmmé változott.

Mindez valahol persze érthető, hiszen ami leírva működik, az filmben lehet, hogy totálisan érdektelen, ráadásul jogilag is áthatolhatatlan nehézségekbe kavarná a készítőket, amiknek nem éri meg nekimenni. Ebből a szempontból tehát tényleg totálisan érthető minden változtatás, viszont a regényben hemzsegő geek-utalások 90 százaléka itt csupán vizuális összekacsintásként, háttérelemként jelenik meg. Nem mondom, hogy mindez baj, mint írtam, totálisan megértem a dolgot – noha a könyv valósággal üvöltött a megfilmesítésért, Spielberg valójában baromi nagy fába vágta vele a fejszéjét. Például leírva lehet érdekes, miként jön rá Wade/Parzival arra, milyen szerepet játszik a Rush 2112 albuma Hallyday rejtvényeiben, egy könyvben oldalakon át végig is lehet vinni ezt, a szélesebb moziközönség azonban alighanem ásítozna a dolgon, ha ugyanezt nézni kellene. És tényleg hosszasan sorolhatnám még a hasonló példákat. A vizuális oldal ezen a téren ráadásul elképesztően gazdag, a popkulturális utalásoknak mindössze töredéke fedezhető fel egyetlen megnézéssel.

Viszont itt jutottunk el a lényeghez: önálló filmként a Ready Player One sajnos nincs annyira szerethető és különleges, hogy az embernek utána kedve legyen még ötvenszer megnézni csak és kizárólag amiatt, hogy kisilabizálja, éppen ki milyen pólót visel, melyik film melyik épülete tűnik fel a háttérben, milyen plakát villan fel a falon a másodperc törtrészéig, vagy éppen a záró, nagy VR-csatában éppen milyen avatárok rejlenek a nagy forgatagban. Szórakoztató a film, bő két órára simán leköti a nézőt, még drukkolni is lehet a könyvvel szemben itt egységesebb, Kincsvadászok-szerű csapattá hizlalt fiatal főszereplőknek, van benne egy rakás jó zene is a Jumptól az I Hate Myself For Loving You-n át az Everybody Wants To Rule The Worldig. Ben Mendelsohn ugyanolyan megbízhatóan hozza az ambíciózus, ám ehhez mérten kevésbé tehetséges gennyláda szerepét, mint a Zsivány Egyesben, és itt még a túlpörgetett CGI szokásos sutaságát sem kell magyarázni, hiszen a film javarészt egy virtuális valóságban játszódik. Szóval nincs rá szükség, hogy Parzival meg Art3mis élethű legyen, nem is azok, és itt legalább érződik, hogy a készítők sem hiszik őket annak (amit mondjuk Gollamról, a na'vikról meg Optimus Prime-ról nem mondhatunk el). De ennyi, és nem több: megnézed a filmet, aztán elfelejted. Nem tesz jót a végeredménynek az öregedésével párhuzamosan egyre szentimentálisabbá, didaktikusabbá vált Spielberg szokásos szájbarágása sem a fináléban. Cline mindezt a könyvben egyetlen levegőben lógó mondattal oldotta meg, itt azonban muszáj volt többször is szó szerint elmagyarázni, mi is a TANULSÁG!!!, hátha a nézőnek csak 75-ös az IQ-ja, és nem esett le neki, hogy a virtuális tér nem egyenlő a valósággal.

Semmiképpen sem nevezném rossznak a Ready Player One filmadaptációját, de kiugrónak sem. Aki szerette a könyvet, annak óhatatlanul hiányérzete lesz, aki meg nem olvasta, javarészt alighanem azt mondja majd: oké, egynek elment, mi a következő?