Shock!

A makulátlan hős a hozzá hasonlóan hősies barátok segítségével szembeszáll a legádázabb, legaljasabb ellenfelekkel, majd gyakorlatilag teljesen esélytelenül megmenti a világot, aztán boldogan él, amíg meg nem hal – az alaprecept legalábbis így szól. Viszont ennél sokkal érdekesebb, ha néhány évvel a világ megmentése után vesszük fel a fonalat, ráadásul úgy, hogy a hős igazából minden, csak nem hagyományos értelemben vett hős, és a barátain végigtekintve sem éppen dicső eposzok jutnak eszünkbe.

Richard Morgan fantasy-remekművéről, Az acél emlékéről elég sokat lehetett hallani itt-ott az elmúlt két-három hónapban, amiben nyilván az is közrejátszott, hogy a szerző Magyarországon is megfordult a kötet promotálása okán, de nyilván a zsáner iránti megnövekedett érdeklődés is szerepet játszik a dologban. Utóbbit elsősorban természetesen George R.R. Martinnak köszönhetjük, az Agave pedig ebből a szempontból is jól választott, amikor ősszel végre megjelentette Morgan A Land Fit For Heroes trilógiájának első kötetét, ez ugyanis sokkal közelebb áll az utóbbi tíz évben felfutott grimdark-vonalhoz, mint a nemes elfekkel, csetlő-botló hobbitokkal, süveges varázslókkal telezsúfolt hagyományosabb irányzatokhoz. Az sem véletlen, hogy a borítón is az alzsáner egyik legavatottabb kezű mestere, Joe Abercrombie méltatja a jelen kötet előtt sci-fi vonalon mozgó Morgant, leginkább talán őt tudnám felhozni itt párhuzamként. Ám Az acél emléke igazából még Az első törvény trilógiánál és spin-offjainál is keményebb, brutálisabb, tabudöntögetőbb könyv.

Mint mondtam, a hagyományos fantasy-sablonokat itt el lehet felejteni: évekkel azután vesszük fel a fonalat, hogy a főkarakterek egy mindent a feje tetejére állító, véres háborúban győzedelmeskedtek a hódítókkal szemben, azóta pedig mindannyian igen rossz formát mutatnak. Mindezt ráadásul még az is tetézi, hogy a legfőbb nézőpontkarakter, az amúgy szinte legyőzhetetlen harcosnak számító Ringil Eskiath ideje egy határ után mindenütt kitelik, mivel fantáziáját sokkal inkább az istállófiúk izgatják, mintsem mondjuk a csinos szolgálólányok és/vagy kurtizánok... Mondanom sem kell, természetesen ez az a momentum, ami miatt még olyan helyeken is foglalkoztak ezzel a könyvvel, ahol egyébként nem igazán szoktak hasonlókkal, pedig maga az ötlet egyszerű, mégis teljesen elrugaszkodik a bevett sablonoktól, és egyből rengeteg plusz vonatkozást ad a főkarakter történetéhez. Nem állítom, hogy nem furcsa a dolog ebben a formában, viszont Morgan igenis jól döntött, amikor bevállalt egy ilyen – minek is tagadjuk – merész és kockázatos húzást, Ringil sztorija ugyanis részben pont kitaszítottsága, személyiségének kettőssége miatt válik különlegessé. Mielőtt bárki megijedne: nem ez a vonulat áll a sztori középpontjában, és esélyegyenlőségi röpiratokra, harcos aktuálpolitikai állásfoglalásokra se számítson senki. Ez ettől még nettó fantasy, csak éppen a főszereplője történetesen meleg. És emellett amúgy éppen jó úton halad az elhízás meg az alkoholizmus felé, amikor váratlanul, hosszú évek után felkeresi hideg és számító anyja, hogy keresse meg egyik unokahúgát, akit valószínűleg eladtak rabszolgának. Aztán persze kiderül, hogy ez a helyzet sem ennyire tiszta és egyszerű, és a számos bűnnel terhelt, meghasonlott, kiégett Ringil hirtelen évezredes, emberi aggyal felfoghatatlan erők csatározásának középpontjában találja magát.

Az acél emlékének legfőbb erejét talán a karakterábrázolás jelenti: Morgan kifejezetten izgalmas, érdekes alakokat gyúrt össze, legyen szó akár Ringilről, akár két sidekickjéről, a fajtársai által egyedül a világban hagyott kiriath nemesasszonyról, Archeth Indamaninarmalról, illetve a háborúk által szintén kiégetett pusztai nomád törzsfőről, Sárkányvész Egarról. Mindhárman magányos, elveszett, rengeteg hibával terhelt alakok, viszont éppen ettől válnak hihetővé, és tökéletesen passzolnak is abba a világba, ahol nincs sok szépség, vér és mocsok azonban annál több. Maga a sztori is erős, Morgan stílusa pergő és lebilincselő, bár széplelkeknek semmiképpen sem ajánlott: Az acél emléke hősei nem tolkieni ékesszólással, hanem durva pokrócként, nyomdafestéket csak nehezen tűrő módokon nyilvánulnak meg, és ugyanígy a könyv szexualitása is meglehetősen naturális. Ezen a ponton amúgy néhol kicsit kilóg a lóláb: ilyen szinten hardcore jelenetekből hetero verzióban is elég nehéz olyat találni, ami nem hat természetellenesnek vagy testidegennek (...) egy hasonló jellegű könyvben, itt meg ugyebár Ringil az enyémtől eltérő érdeklődése miatt különösen bizarr módon jön ki a dolog. De összesen körülbelül három oldalról beszélünk a csaknem négyszázból, szóval mint mondtam, nem ez a fő vonal, senkit se riasszon el a regénytől pusztán ennyi. A világépítés itt és most még talán másodlagosnak tűnhet, de a folytatásokból bizonyára sok minden kiderül majd a felvonultatott népekről, fajokról, itt-ott elejtett történeti utalásokról – annyi mindenesetre bizonyos, hogy ezek az elemek sem éppen szokványosak, és rengeteg lehetőséget rejtenek magukban.

Mit is mondhatnék? Ha a mai napig haragszol Peter Jacksonra, amiért kihagyta A Gyűrűk ura filmváltozatából Bombadil Tomát, garantáltan nem Az acél emléke lesz a kedvenc könyved. Ha viszont szereted Martint, Abercrombie-t vagy Mark Lawrence-et, vagyis nem riadsz vissza a fantasy legkeményebb, legnaturálisabb, szigorúan felnőtteknek szóló változatától sem, amit ugyanakkor – a fentiekhez hasonlóan – boszorkányosan avatott kezek vetettek papírra, semmiképpen se hagyd ki. Az utóbbi évek egyik legizgalmasabb magyarul is megjelent dobása a stílusban ez a könyv, nagyon kíváncsian várom a folytatást.