Shock!

Mondd, mikor láttál utoljára egy igazán jó krimit? Olyat, ami nem misztikus, nem thriller, nem remake, nem sorozat, és még csak nem is a mára szinte állandósult szókapcsolattá vált skandináv krimi? Olyat, amiben nem a karakterek az igazán fontosak, hanem a sztori, maga a gyilkosság, hogy ki tette, és miért. A whodunnit, ahogy a szaksznobok mondják egymásra kacsintva, eltartott kisujjal, de mi inkább maradjunk annál, hogy klasszikus detektívtörténet. Hát, én bizony már nem is nagyon emlékszem, mikor láttam utoljára ilyet. (Kommentben várom a megfejtéseket, név és cím a szerkesztőségben!) És igen, hogy – stílszerűen – lelőjem végre a poént, Rian Johnson Knives Outja (rettentő magyar címén Tőrbe ejtve) pontosan ilyen.

A jó Riant mostanában illik bőszen köpködni, természetesen Az utolsó Jedik miatt, és még természetesebben teljesen alaptalanul. Mert ha engem kérdeztek (és most bizony engem kérdeztek), a The Last Jedi az egyetlen valamirevaló darab az új Star Wars-trilógiában. Pontosan azért, mert megpróbálta új utakra vinni a régi mesét, és ezzel végre néminemű kockázatot is vállalt. Az pedig nem az ő hibája volt, hogy ez mostanában teljesen kihalt a (filmes) világból. Nem is igen értem, hogy mi mást várhattak tőle, hiszen Mr. Johnson a kezdetektől fogva azért dolgozik, mert nagyon szereti megvariálni bizonyos régen bejáratott zsánerek sablonjait. És ez valami veszettül jól is megy neki. Gondoljunk csak a már említett Star Wars-darabon túl az igencsak jól (még ha nem is hibátlanul) sikerült Looper – A jövő gyilkosára, amiben Joseph Gordon-Levitt üldözte Bruce Willist, vagyishogy inkább saját magát, egyre növekvő kétségek közepette, pláne a rendező eddigi – szerintem – legjobb munkájára, a Brickre (magyar címe talán Beépülve?), ami egy tinifilm és egy film noir sehol máshol nem látható keverékét hozta. Nem mellesleg ebben a filmben fedezte fel Hollywood számára a már említett Joseph Gordon-Levittet is, amit azóta köszönnek neki.

És igen, a Tőrbe ejtve is szépen beáll a tornasorba, mivel bármennyire is úgy csinál, mintha semmi mást nem tartalmazna, mint egy főhajtást Agatha Christie klasszikus detektívtörténetei felé, az igazság az, hogy hősünk ezúttal is bőven megcsavarja a sablont. Sherlock Holmes, Hercule Poirot, Maigret, Murdoch detektív, a Helyszínelők, meg az a nő a Gyilkos sorokból, mind-mind megidézésre kerülnek néhány sor, filmkocka, vagy akár egy elmés beköpés erejéig, de mégis, az összhatás más. Benoit Blanc (a szerep Daniel Craig jutalomjátéka, ezt kár lenne vitatni) hiába tűnik első pillantásra a fenti legendás detektívek jogos örökösének, gondolkodásmódjában alapvetően mást képvisel. Ahogy ő maga is kijelenti: „Nem az igazság az igazán nagy feladvány, hanem az, hogy mit kezdünk vele, ha végre rátaláltunk."

Hősünket egy vidéki kúriába hívják – illetve nem is hívja senki, inkább felbéreli egy számára is ismeretlen kilétű és szándékú illető –, ahol addigra már sajnos átvágott torokkal fekszik Christopher Plummer, a Thrombey-ház fura ura. A bácsi pontosan nyolcvanöt éves volt (ezzel szemben Mr. Plummer igazából már kilencven is elmúlt!), éppen előző nap ünnepelték a nagy szülinapi partit, ahol persze annak és módja szerint mindenki összeveszett mindenkivel, de legfőképpen az agg családfővel. Aki amúgy világhírű krimiíró, és igazság szerint ő tartja el az egész rajta csüngő, semmirekellő siserehadat. Akik közt ott van lánya, Linda (a még mindig attraktív Jamie Lee Curtis), férje, Richard (a még mindig attraktív Don Johnson), és semmirekellő fiuk, a család fekete báránya, Amerika Kapitány, oppárdon, Chris Evans, aki igazi krimi-mellékalakként csak él bele nagy tékozlón a vakvilágba. De van még itt apuka nélkül pénztelenné váló meny és unoka (a még mindig attraktív Toni Collette és a 13 okom voltból ismerős, még sokáig attraktív Katherine Langford), meg persze az elmaradhatatlan kisebbik fiú, aki az üzletet viszi, és nem mellékesen folyamatos ellentétben áll a családfővel (a törzskönyvezett mellékszereplő-fejű Michael Shannon mindig jó, most is az), meg persze az ő családja, totál jellegtelen feleségestől és neonáci fiacskástól. Na, ez az a banda, akik közül mindenki gyanús.

Az események katalizátora mégsem közülük kerül ki, hanem az az Ana de Armas jelenti, aki azt a bevándorló ápolónőt jeleníti meg, akit az egész család nagyon szeret, csak éppen sosem tudják eldönteni, hogy akkor ő brazil, argentin, kolumbiai vagy éppen uruguayi származású-e (a színésznő amúgy kubai). A hölgy elvileg a következő Bond-lány lesz, itt viszont pont, hogy egy szürke egeret kelt életre, de hát éppen ő lesz James Bond, izé, Benoit Blanc kedvence, akit maga mellé vesz, hogy együtt nyomozzák ki az esetet, és akit nem mellékesen olykor Watsonnak szólít.

Köcsögség lenne ennél többet elárulni a Tőrbe ejtvéről, ezért nem is teszek így, legyen elég annyi, hogy ebben a moziban tényleg a történet az igazán fontos, és mindenki, valamint minden annak a szolgálatában áll, a karakterek is, és egy olyan emberi, de filmen igencsak kevéssé ábrázolt (itt viszont jócskán hangsúlyos szerepet kapó) reakció is, mint a hányás. Ez a film abba a letűnt korba visz minket vissza, amikor még szórakozni jártunk a moziba, nem pedig giccses érdektelenségük miatt nézhetetlen blockbustereket és feldolgozhatatlan öncélúságuk miatt élvezhetetlen művészfilmeket nézni. Ha van isten, Benoit Blanc még jó párszor visszatér közénk, hogy emlékeztessen bennünket azokra az időkre.