Shock!

Gyöngy a sárban. Mindig is szerettem ezt a metaforát. És ha engem kérdezel, a magyar rockzene újabbkori történetében csak nehezen találunk fényesebb gyöngyszemet mélyebben a dagonyába ragadva, mint amilyen a Polly Is Dead volt. Az a nagyszerű és valóban egyedi zenekar, amelyik megközelítőleg évtizedes fennállása alatt nagylemezig el sem jutott, csak egy EP-ig, három teljes értékű demófelvételig és néhány itt-ott elhullajtott, magányos dalig. Ha jól számolom, kábé huszonöt darabból áll az egész ismert életmű, és nem kell hozzá két óra sem, hogy a végére érjünk. Meg hát ott van még az egy szem videoklip is, a Kincsre elkészítve, mi másra, és persze, hogy abban is ott a sár...

Emlékszem, mekkorát röhögtünk Egerből elszármazott egyetemista cimborámmal, mikor náluk vendégeskedvén megmutatta a Heves Megyei Hírlapnak a szépreményű helyi csapat fellépéséről beszámoló cikkét, amiben az angolul kevéssé tudó olvasók kedvéért le is fordították az elnevezést magyarra: Mariska halott. És Isten bocsássa meg nekünk, de számunkra innentől kezdve ez volt a zenekar becsületes neve. Pedig szegény jó Polly zenéje kapcsán sok minden beugorhatott az embernek, de a humor bizony nem igazán volt közte. A mindvégig a zenekar lelkét jelentő énekes/szövegíró/zeneszerző Polonkai Tamás ugyanis már az 1993 júniusában lezajlott alapításkor sem a napfényes muzsikák mellett tette le a voksát, igaz, ennek konkrét fazonja azért a kezdeti időkben még igencsak képlékeny volt, mint ahogy a tagság összetétele is. A PID ugyanis ekkortájt kvázi átjáróházként funkcionált, az egyetlen biztos tag csak Tamás volt, ami persze nem gátolta meg őket a számírásban, illetve abban, hogy mind '94-ben, mind pedig '95-ben részt vegyenek a térség talán legnagyobb seregszemléjét jelentő tokaji Rock Gyermekei tehetségkutatón, bezsebelve pár jó szót, baráti hátbaveregtést, meg egy megjelenési lehetőséget is a fellépők egy-egy dalát tartalmazó válogatáskazettán. '95 végére már egészen biztos ponttá válik Estefán Géza dobos és Sohajda „Sohi" Péter gitáros is a banda életében, miközben a zene egyre inkább a grunge felé kacsintgat (The Real Stones) a kimondottan rock and rollos hangzású ősi darabok (Chess, Meaningless és a korai éra legjobbját jelentő Without) után.

Az első demót aztán kicsivel később, 1996 végén veszi fel a Bikini Stúdióban a (későbbi Forcas-, majd Tango Underground-tag) Hidas Balázs basszusgitárossal kiegészült Polonkai/Sohajda/Estefán-trojka, és a hatszámos, Innocent címre hallgató anyag egészen jó kritikákat zsebel be. Nem is csoda: nem elég hogy a kor viszonyai között egészen jól szól, alapjaiban már ott figyel benne minden jellemző, ami a PID-et később annyira szerethetővé tette: hangsúlyos ritmusszekció, hol finom melankóliával, hol kifejezetten fémesen riffelő gitárok és a némileg kábult atmoszféra. Bár a csapat jól hallhatóan még keresi az igazi hangját: hiszen jól elfér itt egymás mellett a helmetes gitárokkal támadó Previous Me/Innocent páros, a Red Hot Chilit felidéző Aware Of Our Responsibility, a szinte slágeres Typographical Gremlins (micsoda név!) és Moral, valamint a rendkívül jól megtekert Land Of Decorations (ami persze szintén nem gyengén helmetes). Az Innocent egyetlen nagyobb hiányossága azonban – ironikus módon – éppen Polonkai hangja, ami itt még sokszor erőtlennek tűnik, és ne kerteljünk: olykor bizony egészen hamis.

Folyamatos kisérletezgetésük újabb állomása, mikor a hangzás teltebbé varázsolása céljából beveszik Kiss Barnabás gitárost (később ő hozza majd létre Polonkaival a stonerben erős Napok Romjait is, és általa a remek Pipe-Line dalt), vele együtt pedig elérkezik a csapat legkreatívabb korszaka, amelynek első kézzelfogható erdeménye az idén éppen huszadik életévét betöltő Oneiromancy demó, ami sokak szerint a csapat legkerekebb alkotása. Amelyen már szépen letisztul a kép, és valóban előtérbe kerülnek a korábban is sokat emlegetett grunge-hatások (főleg Alice In Chains, Soundgarden, Mad Season, esetleg Screaming Trees), de bizony ugyanolyan markánsan jelen van a Kyuss sivatagi porát belélegző hangulat és a Tool agyas rafinériája is. Ez a keverék pedig még '97-ben is igazán unikális volt a magyar mezőnyben, pláne olyan színvonalon, mint amit ők kapásból bemutattak a nyitó Gone-ban, hogy aztán a szinte dúdolhatóan fogós gitártémájú, és vagy két fokkal finomabb húrokat pengető Farewell-ben kicsit más oldalukat villantsák meg. Ebben azért az is jól hallatszik, hgy Tamás elég sokat lépett előre korábbi énekteljesítményéhez képest, pláne, hogy minden esetben kap némi „vokális mankót" is Sohitól. A könnyeden kezdő, majd felettébb toolos középrészbe kapó Young újfent egy új világ, mint ahogy szintén az a demó zeneileg legdurvább tétele, az Acquaint is, részemről mondjuk abszolút ez a kedvenc. Ráadásul a srácok nem finomkodtak a demó hosszával sem, a négy dal bő huszonöt perc alatt fut le.

A Oneiromancy fogadtatása abszolút pozitív volt, mind a kritikusok, mind a lassan növekvő számú közönség körében, a csapat pedig olyannyira lendületben volt, hogy a rákövetkező évben már jött is az új anyag, az ötszámos Perfect képében. Hidas mondjuk már előtte átigazol az Egerben amúgyis szinte háztáji jellegű muzsikának számító hardcore-t játszó Forcasbe, de gyorsan megvan az utánpótlás: helyére Jakab Tamás kerül, ráadásul kiegészülnek egy Forgács Judit nevű énekesnővel is (ez utóbbi mondjuk szerintem nem feltétlenül volt szükséges). A Perfect amúgy szépen viszi tovább az előd vonalát, azon azért egy fokkal finomítva, kerekítva, de lehet, hogy ez csak a kicsit eltérő keverés miatt tűnik így. Viszont az olyan egyszerre energikus és dallamos darabok, mint a Wheels, vagy a zseniális címadó szépen görgetik előre az anyagot. Polonkai magas fekvésű hangja is egyre jobban magára talál, idegenségről, magányról, haragról, érzékenységről valló énektémái pedig az akusztikus Gardeningben élhetnek igazán. Halott Polly öles léptekkel vonult befelé a grunge hatású muzsikák világába, pedig ez addigra már a legkevésbé sem volt általános trendnek tekinthető.

A változatlan felállású csapat a következő évben, 1999-ben még kihozza addigi legösszetettebb és talán legjobb számát, a Paintomine-t, hogy az őket ismerők elégedetten bólintsanak rá: na igen, most már aztán tényleg jönnie kell annak a nagylemeznek. Aztán sokkal inkább a hidegzuhany jön: nem csak Mariska halott, de sajnos az lett a Polly Is Dead is! Szétszéled a banda, Sohi például egészen az Egyesült Államokig szalad, hogy aztán a tetszhalott állapot alig másfél év múva érjen véget, amikor is a korai végbe soha bele nem nyugvó Polonkai újra összetrombitálja a magot – viszont nem kis változtatással! Kiss Barna marad ugyan a gitáros, mint ahogy az időközben hazatért Sohi is csatlakozik, viszont nagy meglepetésre a basszusgitárt maga Polonkai akasztja a nyakába, aki viszont cserébe énekelni már nem is nagyon szeretne, így a mikrofon Sohi elé kerül. A dobos pedig egy újfiú, Szűcs Péter Mezőkövesdről. Ja igen, még két apró dolog: innentől a szövegek magyar nyelven íródnak, mert Magyarországon már akkor sem nagyon lehetett angol nyelvű dalokat „eladni", a dalszerkezet pedig totálisan letisztul.

Na, ezek négyen követik el aztán 2002 magasságában azt a Kincs című számot, amivel mind a mai napig azonosítani illik a Polly Is Dead-et, és bizony ám, hogy így teszek én is, mivel a Kincs számomra kábé minden idők legjobb magyar dala, egy tökéletesre csiszolt, grungbe-oltott stoner himnusz, olyan gitártémával, amit elég egyszer hallani, és soha többé nem feleded, nem különben Sohi elnyújtott, nyúlós énektémáit, amik szinte a lelkeded borotválják. meg mondjuka szövege is jó. A Kincs hallatán egészen biztos voltam benne (és bizonyára nem csak én), hogy az új erőre kapó, versenyeket megnyerő, egészégesen sokat koncertező PID rövid időn belül egy olyan stoner remekművet fog az arcunkba vágni, hogy arról kódul, aki csak hallja. Erre mi történt? Hát a nagy büdös semmi, az!

Egészen két éven keresztül, majd 2004-ben megjött a Sóhajok hídja EP, amitől pedig... nos, tényleg arról kódultunk, és tényleg jó nagyokat sóhajtoztunk! Rendkívül vacakul szóló (gitárok sehol, a dob meg pattog összevissza) és sajnos elég gyenge dalokat tartalmazó anyag volt ez, amit csak és kizárólag az mentett meg, hogy rajta figyelt a már ismert Kincs audió- és videóváltozata is. (Na de most komolyan: a hót primitív, Találgatós című dalt vajon akár csak egy másodpercre is komolyan gondolták? Az „ez a rockandroll, baby" refrént? Egy olyan csapat, ami mindig híres volt az igényes dalszövegekről? Ez bizony tipikusan az „úszógatyában temetésre menni" esete volt.) Ők maguk is érezhették, hogy ez azért most annyira nem lett fasza, úgyhogy még ugyanebben az évben ki is hozták az egész EP-t zárójelbe tevő, ismét angol nyelvű, rendkívül jól megdörrenő (a legjobban valamennyi közül), nem mellékesen zseniális My Private Journey-t, amiben újabb meglepetés: Polonkai úr már egyáltalán nem is játszik benne, csak a zenét szerezte, a basszeros posztra viszont visszatért az a Bölkény Ákos, aki utoljára kábé '95 magasságában volt zenekari tag. A Kincs mellett nekem ez a dal a másik kedvencem az életműből, rendkívül energikus stoner gyöngyszem, és egy csapásra visszanyert hitem birtokában optimistán is vártam a folytatást. Na, mit fog akkor most tenni a csalafinta Polly? Úgyvan: ismét meghal! Ezúttal viszont sajnos végleg. Érti a fene.

És a Polly Is Dead izgága, néhol követhetetlen gondolkodású, mindig újra törekvő tagsága azóta is rendkívül hiányzik a színtérről, még úgyis, hogy nagy részük azért azóta is folyamatosan jelen van. Szűcs Peti dobos ugye először a Superbuttba került, jelenleg pedig a nagy kedvenc (nekem legalábis tutira) Ørdøg modern metalt nyomó tagságát erősiti. Kiss Barnabás az igen varacsk zenét művelő, death'n'rollos Chief Rebel Angelben szaggat, az időközben stúdióguruvá is avanzsáló Sohajda Peti pedig a lehető legautentikusabban vitte tovább a késői Polly zenei hagyatékát a stoneres Shapat Terror soraiban, akik ugyan szökőévente (se) jelentkeznek új dalokkal, de azok legalább minden esetben rendben vannak!

És hogy mi lett a főszereplő Polonkaiból? Hát egy Bálnalovas, legalábbis ha hihetünk a PID utáni fő formációja elnevezésének, amely korábbi munkáinál mindenképpen finomabb és meditatívabb, hogy azt ne mondjam, helyenként igazán spirituális hallgatnivalót jelent, de legalább közel hasonló színvonalon. Úgy néz ki, mindenki megtalálta tehát a helyét, ami tökéletesen rendben is van, az életmű is hozzáférhető, de én nagyon nem bánnám, ha Marcsi valamikor még egyszer, utoljára feltámadna, és írna még néhány olyan dalt, mint a Kincs, a Paintomine, vagy épp a Journey. Ha már egyszer a lelkük tették rá.