Az indító Gone lassan hömpölyög, tele egy rakás különböző hangulattal, mintha nem is egy dal szólt volna, hanem legalább 5. A második Farewell indításától rögtön borzongani kezdtem, annyira hatásos. Persze ez a nóta is több részből áll, és olyan furcsa szomorkás hangulata van, amit legszívesebben esőben hallgat az ember egy félhomályos szobában. A köv. Young némileg felráz a mélabúból, hogy aztán újra elmerülhessek a hangulatok forgatagában. A záró Acquaint pörgősebb nóta, mint a többi - ha lehet így fogalmazni - és van benne egy óriási fülbemászó refrén is a többi kísérletezősebb zenei megoldás mellett.
Kaptam mellé egy kazettaborítót, amin rajta vannak a szövegek, szerencsére ezekben sem kellett csalódnom. Zeneileg is hibátlan, kivéve (naná, hogy megint a kedvenc vesszőparipámon fogok lovagolni, szerintem lassan mindenki kívülről fogja fújni, hogy mi az), hogy az ének lehetne erőteljesebb, karakteresebb, és az angol kiejtésen is lenne még mit gyakorolni. Ettől eltekintve az egyik legjobb demó, amit mostanában hallottam és tartósan tetszik. Érdemes vele megismerkedni. Várom a folytatást.
