Önkritikával kell kezdenem: tévedni emberi, nagyon is emberi dolog. Amikor először végighallgattam a Bleeding Through aktuális anyagát, örömmel károgtam egyet – ez jó, ez odaver. Azután csend lett, én pedig egyre nagyobb zavarban próbáltam visszaemlékezni akár csak egy hangfoszlányra is abból, aminek annyira örültem. Nem sikerült. Így újra meghallgattam. És újra. Aztán megint. Sokszor, rengetegszer. És még így sem megy. Tudom, hogy Marta Peterson valami billentyűs kamuvarázslattal szórakozik zenei aládolgozás gyanánt, de elég gáz, hogy ennyi marad meg bennem keserű emlékként.
Intő jel lehetett volna Brandan Schieppati korábbi nyilatkozata, amelyben némi fáziskéséssel rájött a lemeziparban rejlő kilátástalanságra, majd – előrevetítve az album esetlegesen kedvezőtlen fogadtatását - hozzátette: „Nekünk is voltak jobb éveink, de soha nem merült fel, hogy abbahagyjuk, ha éppen nem tudunk behozni ezer embert egy bulira. A saját örömünkre zenélünk, nem a nagyság téveszméje miatt.” Megjegyezném: csak a legamatőrebbek és a legnagyobbak képesek „saját örömükre” zenélni. Ha a mikrofonnal egyre fagyosabb kapcsolatban álló frontember ezt valóban így gondolja, lehet is lehúzni a rolót, leballagni a pincében kialakított próbahelyre, s ott vidáman muzsikálni – saját örömére. De a nagyérdeműt ne fárassza ekkora baromsággal, mert szánalmas önigazolásnak tűnik, semmi többnek. (Más kérdés, hogy végre valaki nem kiabálta el új albuma előtt, hogy „ilyen jó és brutális és fantasztikus és dögös és agresszív és felülmúlhatatlan és elképesztően kemény és überelhetetlen lemezt még soha nem készítettünk!”. Ha más nem, ez legalább epic az anyag kapcsán.)
Igazat kell adnom azoknak, akik süllyesztőről beszélnek a Bleeding Through utóbbi produktuma kapcsán. A múltban elkövetett akusztikai merényleteket hallgatva sokkal nagyobb durranásokra lennének képesek – valami azonban megakadt a szerkezetben, amely míves fémmunkák helyett műanyag tömeggyártásra rendezkedett be. Alapvetésként talán a 2006-os The Truth-t említhetjük, de hol van 2006, hol a tavalyi how? A két évvel későbbi Declaration már zavarba ejtően mutatatta a minőségcsökkenés jeleit, a 2010-es self-titled album szintén, bár utóbbi némi reményt hozott a munkásságba, talán ezért is várta a keménymag felfokozott türelmetlenséggel a minden idők egyik leghülyébb címével megáldott új anyagot. (A borítóért plusz mínusz.)
A cím lenne a legkisebb probléma, ám a mögöttes tartalom húzóssá teszi a fogadjistent. A teljesen felesleges bevezetőt követő Faith In Fire-t meghallva még bólintottam is egyet, hej, de dühös ez, de nagyot dörren. Igyekeztem nem tudomást venni a billentyűs szirénázásáról, ami köszönőviszonyban sincs a nótával, de az azt követő Goodbye To Death kapcsán már megmosolyogtam a dolgot. Lehet jönni a black és gót hatásokkal, az újítás szükségszerűségével, de mintha valami összezavarodott volna a fejekben. Vagy az enyémben. Mert ez a billentyűbélelés legjobban a Szépség és a szörnyeteg második részére emlékeztet, amelyben Forte, a gonosz orgona hasonló mélységű futamokkal borzolja a gyerekek idegeit. Ez az érzés mostanra odáig fajult, hogy Schieppati hangjához a szörnyet képzelem, amint a vártoronyban kiabál egy mikrofonba, miközben fél kézzel kitépi Belle gigáját.
Nem az energiahiánnyal van a gond, hanem az ötlettelenséggel. Van szufla a csapatban, remekül aláz az egyre unalmasabb blast beat, darálnak a gitárok, selypít a popszinti – de funkciótlan az egész. A Final Hours (amely dehogy final, még csak a negyedik tétel) kétségbeesett ürességében jól összefoglalja, milyen az album. A belassító (és teljesen félreénekelt) refrén nemhogy helyén lenne, de egyenesen üvölt róla a „nem volt jobb ötletünk”. Marta „Forte” beprüntyögött egyujjasait már nem is említem, annyira indokolhatatlan. A Starving Vulturesben legalább kiizzad néhány jó kis futamot hónaljból, maga a nóta azonban nem üti meg a dicsőbb évek leggyengébb pillanatait sem. Mire az Everything You Love Is Gone-hoz érünk, már egy óriási déja vu kondérban rotyogunk, annyira egyforma és fantáziától mentes minden, a Walking Dead pedig reményt keltő kezdése után pár másodperccel ugyanúgy beszürkül, mint elődei Zombifalván. Az album felénél, valahol a The Devil And Self Doubtnál jutott eszembe, hogy adott két gitáros (Dave Nassie és Brian Leppke, utóbbi nevét használva most igen sok vicces dolgot lehetne írni, de inkább kihagyom), akikre egyébként olyan sok rossz szavunk nem lehetne - és képtelenek egy maradandó riffet összetolni. Megy a reszelés meg a légyzümmögés ezerrel, aztán ott meg is állt a tudomány. A szólókról szót sem, mivel gyakorlatilag nem léteznek, hacsak azt az időnkénti „hat sör után jól szól az” húralázást annak nem nevezzük. A Step Back In Line már teljes unalomba fullad, amelyből kicsit a Trail Of Seclusion rángat vissza bennünket. Tíz nótát kellett várni arra, hogy értékelhetőt kapjunk – ez azért elég nagy luxus. Ebben a tételben végre van helye a gitároknak, van miértje a billentyűknek, van tere az energiának. Jól megszerkesztett dal, kár, hogy a refrén béna hangzása, dallama és erőtlensége ezt is agyoncsapja. De - legyünk hálásak a sorsnak - legalább valami megcsillant a végtelen sötétségben.
Domina Marta alakításán már csak egyszer röhögtem ezután, a Deaf Earsben: a szintis nyafogásról egyfolytában a Zsolti, a béka jutott eszembe a Bëlgától, csak gyorsabb verzióban. Az Entrenched finom, lebegős kezdéséért viszont hála, hála, hála. Megkönnyebbülten dőlhettem hátra, na, hát lehet itt jót is hallani, kár, hogy Schieppati ismét copy paste technikát alkalmazott. El nem tudom képzelni, hogyan képes megjegyezni a saját dolgait, részéről gyakorlatilag egy szám ráhúzható az összesre – bár nem mintha a többiek kockásfülűre variálták volna magukat az albumon.
És hopp, már vége is a gyönyörnek, a Back To Life stílusosan azon a színvonalon zárja az albumot, amelyet méltán várhattunk ennyi idegeskedés után. A leghálásabb még Wombachernek vagyok, mivel a basszus néha elnyomta a ridázást, és jótékonyan szétcsapta a fájdalmamat.
Most, hogy leírtam, megnyugodtam és rágyújtottam, újra azzal az abszurddal szembesülök, hogy egyetlen dalra sem emlékszem, semmire, még egy foszlányra sem. Nem kísértem tovább a sorsot, békén hagyom a zenekart. Kár az energiáért (mert az igenis van benne, csak feleslegesen), ekkora lendülettel akár jót is csinálhattak volna. Hogy mi lesz a sorsuk, nem tudom, de a „csúcson kell abbahagyni” szöveget a The Great Fire viszonylatában semmiképpen nem alkalmaznám.
Hozzászólások