Hagyjuk a múltat, elhangzott már ezerszer, hogy ki kicsoda, meg kinek a mije. Ami számít, hogy van a Cadaveres, és van az ő Soul Of a New Breed című lemezük. Első ránézésre pofás booklettel, első hallásra frappáns muzsikával. Aztán meghallgatom még jó párszor és átolvasom, hogy értsem a leckét.
Az intro után jön a címadó dal, és nagyjából el is hangzik az ars poetica. Ebben a dalban benne van minden, ami Cadaveres. Modern riffek, modern verzék dallamos refrénekkel, van üvöltés, sok dob, kiegészülve ütősökkel, kellőképpen divatos hangzással.
Működőképes elegy lehetne. A baj az, hogy ezzel el is mondtam mindent. Egy darabig gondolkodtam, nálam miért nem működik a lemez, hiszen profi munka, azt is el tudom hinni nekik, hogy szívből jön, elég csak a zenészek múltját nézni, valószínűleg már akkor is ezt a zenét hallgatták, amikor én még Kalákára gügyögtem.
Az első és talán a legsúlyosabb probléma, a hangzás. Tökig ki van húzgálva minden, az összes hangszer és sáv az utolsó utáni jelen fulladozik, így ettől annyira egyben szól az egész, hogy rettentő gyorsan elvész benne a fül, és egy idő után semmi konkrét nem jut át a masszán. Ezen sajnos csak ront, hogy nagyon erős edit szaga van az egész lemeznek.
A másik komoly baj a dalok felépítésével és a hangszereléssel van, de pontosan olyan betegség, mint amiben a hangzás szenved. Egyszerre szól minden, folyamatosan ugyanazon a felfokozott szinten mozogva, ugyanazzal az intenzitással, amitől rövid időn belül légszomja lesz a muzsikának, és elveszti az erejét. Konkrétabban: az történik, hogy az első pár taktusban beindul a fej, vinne a lendület, aztán eltűnik, és nincs egyetlen pillanat, hogy újra erőre kapjak. Ez pedig hosszú távon nem csak fárasztó, de idegesítő is.
Az első számban hallott hangok végig visszatérnek a lemezen, gyakorlatilag ugyanazt halljuk hét számon keresztül, csak éppen annyira változtatva, hogy ne lehessen rábizonyítani. Ez alól kivétel az intro, az instrumentális, akusztikus Claw, és a Blood Stained, ami egy picit szellősebb tétel, de semmilyen megfogó pillanatot nem tartogat.
Egyedül Gabó Ádám nyújt emlékezeteset a lemezen, de ő is belefeledkezik a stílus megszokott három-négy hangos kliséibe. Ezek mind-mind a mostani trendeknek megfelelő fordulatok (ebből a szempontból is rettentő találó a Soul Of a New Breed lemezcím), pont ennek dőlnek be a tömegek, ettől lesz eladható. Az olyan gourmandok, mint én, pedig majd hallgatnak mást. És jól van ez így.
A pontszám pedig azért lesz több, mint amit a kritika mutat, mert a műfaj, amiben a zenekar mozog, tele van ennél sokkal gyengébb lemezzel, és akárhogy is, ez a lemez nagyon sok embernek fog örömet okozni.
