Shock!

Különös érzés lehet, ha már rögtön pályád kezdetén leteszed életed fő művét az asztalra. Ha mondjuk versenyszerűen sportolsz, és rögtön karriered legelején olyan mérvű világcsúcsot állítasz be, aminek igazából a közelébe sem érhet senki, beleértve saját magadat is, de neked nem is nagyon kell, mert még azzal is bőven a mezőny előtt jársz, ha megpróbálsz szinten maradni. Igen, de akkor mégis mi motiválhat? A lécet már hiába fogják feljebb tenni, nem fogod tudni átvinni. Nyilván mégis meg kell próbálnod, ha másért nem, hát becsületből.

Hasonló cipőben járhat a New Orleans-i kvintett is. Jó, jó, tudom persze, hogy közülük egy sem akadt, aki akkor járt volna pályája legelején, amikor '95 szeptemberében kiadták opus magnumukat, a NOLA lemezt. Az viszont tuti, hogy soha a büdös életben nem fogják überelni, sem ők, sem vélhetőleg senki más a színtérről, hiszen egyszeri és megismételhetetlen dologról beszélünk. Ezt alighanem ők maguk is tudják, de azért folytatták a dolgot, és gondoljatok csak bele: az is jelzi, mennyire nincsenek könnyű helyzetben, hogy még saját rajongótáboruk véleménye is voltaképp egyedül csak a NOLA vonatkozásában egyöntetű. Mind a kettes, mind pedig a hármas lemez késhegyig menő viták kereszttüzében állt és áll a mai napig. Úgyszintén élő teljesítményük, amely szó se róla, tényleg baromi hullámzó képet mutat, szinte minden attól függ, épp milyen napot fognak ki. És mégis komoly tömegek várják lélegzetüket visszafojtva, mikor jön ki az újabb Down-adag, és mivel egyes lemezeik között általában öt-hét év szokott eltelni, jogos is a felfokozott érdeklődés.

2010 végén búcsúztunk el New Orleans hőseitől, a kiállításra pazar, ám tartalomra inkább csak érdekes, mint remekbe szabott Diary Of A Mad Band élő anyaggal, és azóta jópár dolog történt velük, kiemelésre viszont csak egy érdemes. Rex Brown basszer – hála alkoholproblémáinak, és ki tudja, még minek – megkapta elbocsátó szép üzenetét, és helyére a crowbaros, ex-goatwhore-os Patrick Bruders érkezett, akinek minden bizonnyal az a végzete, hogy Rexet cserélje, hiszen a Crowbarba is épp Brown megüresedett székébe ült bele. A csapat mindezek után bejelentette, hogy ezúttal – formabontó módon – nem egy teljes nagylemezben gondolkodnak, hanem négy különálló EP kiadására készülnek, amiből csak a legelső lát napvilágot a 2012-es év folyamán, a többi három csak a jövő évben várható. Előzetesen persze beindult a parasztvakítás is: egyik oldalról dőlt a „visszakanyarodtunk a NOLA világához" verkli, míg máshol azt szajkózták, hogy a Purple EP (de még inkább majd mind a négy együtt) egy új oldalról mutatja a Down világát. Aztán 2012. szeptember 18-án megjelent a negyedik lemez első része, és megállapíthatjuk, hogy egyik mondatba sem sikerült belepréselni a teljes igazságot.

Mert én bizony semmilyen új oldalt nem láttok itten, viszont azt sem hallom, hogy markánsan visszakanyarodtak volna az első koronghoz. Mondjuk, a folyamatosan hangosodó, elég vicsorgó riffel nyitó Levitation akár a Temptation's Wings második része is lehetne, és mint ilyen, talán mondanom sem kell, hogy mennyire tetszik (baromira). A kettes Witchtripper volt az elsőként mélyvízbe dobott darab, nyilván nem véletlenül: az egész dalból sugárzik, hogy micsoda pusztító energiákat próbálnak visszafogni, amelyek szinte szét- meg szétfeszítik az EP legrövidebb tételét. A hármas Open Coffins az első (és tán egyetlen) darab, amin előreláthatólag jókat lehet majd vitatkozni. Zeneileg túl sokat nem tesz ugyan hozzá a megszokott képhez, viszont Phil Anselmo olyasfajta agresszívan dallamos, dallamosan agresszív énektémákat nyom, amilyenekkel (mostanában már) csak elvétve próbálkozik. Nyilván azon mindenki által ismert okból is, hogy hangja rengeteg kopott a panterás idők óta, szinte látom is magam előtt, hogy meg fog szenvedni élőben az Open Coffins témáival is. Nem kell persze túlzott dallamosodásra gondolni, és lehet, hogy valaki pont ezt a dalt fogja a legtöbbre tartani az egész EP-ről, én viszont őszintén bevallom, nem tetszik a móka, talán kicsit túl hosszú is lett. Tökmindegy.

Akkor már sokkal inkább az én zeném a The Curse Is A Lie, ami tipikus sludge tétel, olyan elnyújtott Keenan / Windstein témákkal, amiktől egyből mosolyra állt az arcberendezésem. Nekem furcsamód erről és a következő This Work Is Timeless tételről is az A Bustle In Your Hedgerow lemez ugrott be, amit amúgy – ellentétben a sok-sok kritizálóval – kimondottan szeretek. A Timelessben leginkább Pepper szólója tetszik, meg az, ahogy Jimmy Bower olyan szépen vezényli le a tempóváltásokat. A záró Misfortune Teller pedig egy Trouble módra zakatoló tradicionálisabb tétel, aminek hallatán csak a süketek kezébe nem kerül léggitár.

A kinézetében mindinkább egy lekoszhadt hajléktalan csürhére hajazó ötös (a ritka ronda pofa Bruders ebből a szempontból is szervesen illeszkedik a képbe) a nagyhangú beharangozó nyilatkozatok ellenére nem csinált semmi igazán különlegeset, pusztán leszállított hat új dalt, amivel még mindig a mezőny jó része előtt járnak, és amiket egyszerűen jól esik hallgatni. A hármas lemeznél nekem például simán jobban, azzal ugyanis sosem tudtam maradéktalanul megbarátkozni.