James Rivera egyike a US Power színtér legnagyobb ikonjainak. Ezer közül is felismerhető hangját számtalan lemezen és tucatnyi formáció élén hallhattuk már, vele kapcsolatban mégis leginkább a Helstar neve ugrik be az embernek. Nem véletlen mindez, hiszen a Helstar az olyan zenekarok mellett, mint a Vicious Rumors (amiben Rivera mester szintén megfordult) vagy a Metal Church, a power metal műfaj egyik legkiválóbb alakulata, illetve a műfaj meghatározó lemezei közül is több ezen csapathoz köthető.
Bár a Helstar is bőven túl van már a második ikszen, ez még mindig csak a hetedik lemezük. Az 1995-ben megjelent Multiples of Black után jókora szüntetet tartottak, és bár gyűjteményes cuccok jelentek meg, egészen 2008-ig kellett várnunk, míg a hatodik nagylemez, a King of Hell napvilágot látott. Az egy igazi US power bomba volt, melyet a Nosferatu és Distant Thunder lemezek újrakiadását, illetve a T'was The Night Of A Hellish X-mas koncertet dvd-n rejtő Rising From The Grave követett, idén év végére pedig megkaptuk a folytatást, megérkezett a második újkori stúdiólemez Glory Of Chaos címmel.
Megmondom őszintén, elsőre eléggé meglepett a lemez, hiszen igen komoly súlyosodásnak indult a csapat. Tulajdonképpen ez már nem is power metal, sokkal inkább thrash, némi dallamosabb ízzel. A nóták nagy része maximális fordulatszámon pörög, dallamos témák csak elvétve hallhatók. Gyakorlatilag egy órányi riff-orgia a cucc, melyben a hallgató számára egyedül Rivera dallamai nyújtanak fogódzót a kezdeti ismerkedéshez. A nyitó Angels Fall from Hell rögtön egy kíméletlen thrash pusztítás, melyben Rivera is végig rekeszt, egyszóval a régi Helstar dallamos fogósságától meglehetősen messzire esik. A kettes Pandemonium énektémái már könnyebben emészthetőek, de nem lehet elmenni anélkül, hogy a gitármunkáról leginkább az Exodus juthat az ember eszébe. A Monarch of Bloodshed sem vesz vissza a brutalitásból, ez is egy sikálós thrash riffel operáló nóta.
Az első pár hallgatáskor nekem nagyon hiányoztak az olyan fogósabb dalok, amik a korábbi Helstar lemezeket (lásd Nosferatu pl.) jellemezték, vagy amik az újkori Helstar előfutárának tekinthető Distant Thunder egyetlen anyagán, a Welcome the Enden voltak hallhatóak. Aztán ahogy egyre többször hallgattam a lemezt, úgy sikerült vele egyre szorosabb barátságba kerülnöm, mostanra pedig a 2010-es év egyik legnagyobb kedvence vált belőle. Szúrós, tüskés, nehéz tehát a Glory Of Chaos, de megéri belefektetni az energiát, hiszen idővel enged, és olyan arcait mutatja meg, amik elsőre fel sem tűntek. Rivera vokalizálása természetesen klasszis – sikolyai mellett azt is imádom, mikor rekeszt – de a lemezen hallható gitárduó – Larry Barragan és Robert Treviňo - teljesítménye is aranyat ér. Nem is a szólómunkára gondolok – bár a Bone Crusherben hallható váltott szóló nagyon király, sokkal inkább a riffelésre, melyben igazán kiemelkedőt nyújtanak. A ritmusszekció is oké, a gyors duplázások mellett kifejezetten ötletes díszítéseket is hallhatunk itt-ott.
Az első pihenőt az ötödik Summer of Hate jelenti, ami bár szintén egy sötét, komor darab, de végre kicsit lassít a tempón. Ez egy apokaliptikus hangulatú középtempós nóta néhány igazán faszán kitalált gitártémával és remek Rivera-dallamokkal. A következő nótával aztán persze ismét felpörgünk, a Deathtrap, illetve az azt követő Anger sem vesz vissza. A Trinity of Heresy a lemez legfogósabb és egyben egyik legjobb nótája, melyet az old-school Helstar hívek imádni fognak. Rivera ebben dallamosabb arcát mutatja, amitől az egész nóta sokkal könnyedebb, fogósabb, mint bármelyik társa a lemezen. Ráadásul a középrészében hallható akusztikus téma kifejezetten jólesik a fülnek az eddigi brutalitás után. Az utolsó előtti Black Alma egyértelműen a lemez legdurvább nótája, melyben Rivera mester olyan gégemetszett énektémákat produkál, amiket hallva Dani Filth valószínűleg sírva kullogna el. Egyszerűen pusztító. Az utolsó tétel egy egyperces akusztikus szösszenet, mely az Alma Negra durvulata után a hallgató idegeinek megnyugtatását szolgálja.
El tudom képzelni, hogy a dallamosabb metal rajongóinak megfekszi a gyomrát a Glory Of Chaos, thrashereknek viszont kötelező. Ha imádod a feszes riffekkel és egy felsőligás énekesből előtörő gyilkos énektémákkal felvértezett metalt, a Helstar megkerülhetetlen. A pontszám egyedül azért nem maximális, mert néhány Trinity of Heresy jellegű fogósabb dal azért elfért volna még a lemezen.
Hozzászólások