A kanadai Nickelback az áttörést meghozó multiplatina Silver Side Up idején nem volt több egy kiemelkedő énekessel kiálló korszerű rockcsapatnál, akik rendelkeztek három remekül megfogalmazott slágerrel és kicsit több közepes dallal, de azóta azért elég jól kinőtték magukat.
Már a 2003-as The Long Road is ugrásszerű fejlődést mutatott elődjéhez képest, a legutóbbi All The Right Reasonsnél pedig eljött az a pillanat, amikor feltettem a kezeimet, és azt mondtam, tényleg megadom magam. Chad Kroegerék gyakran megkapják, hogy mennyire geil módon populáris és kiszámítható, amit csinálnak, én azonban ennek ellenére sem hallottam mást azon a lemezen, mint – egy-két tölteléket leszámítva – teljesen kerekre csiszolt dalokat húzós riffekkel, ütős refrénekkel, kiirthatatlanul fogós dallamokkal és jó szövegekkel. A banda ötödik nekirugaszkodását ráadásul nemcsak én tartom az utóbbi évek egyik legerősebb, pozitív értelemben véve kommersz modern rádiórock-lemezének, hiszen immáron három éve trónol kirobbanthatatlanul a Billboard 200-as listáján, kitermelt egy egész sor nagy slágert, és még napjaink zeneipari krachja ellenére is 7 millió eladott példány felett jár csak az Egyesült Államokban.
A Nickelback-titok nyitja mindössze annyi, hogy Kroegernek nemcsak a torka kiváló, hanem amikor éppen nem nyúlja le saját magát vagy Sealt, dalszerzőnek is átlagon felüli: lazán képes zsinórban olyan melódiákat fabrikálni, amiket akkor sem irtasz ki a fejedből, ha leginkább a hátad közepére kívánnád őket. Persze az is a javukra vált, hogy az évek múltával – és, khm, a trendek változásával – fokozatosan maguk mögött hagyták a poszt-grunge melankóliát meg a bárdolatlan, maszatosan elővezetett ezredfordulós dzsi-dzsi riffelést, és egyre nagyobb teret adtak mindig is meglévő klasszikus hard rock hatásaiknak. Láthatóan jól is érzik magukat ebben a zenei közegben, mással legalábbis nem nagyon tudom magyarázni, hogy a Dark Horse produceréül egy igazi legendát kértek fel: Robert John „Mutt" Lange olyan rock alapműveken dolgozott, mint az AC/DC Back In Blackje vagy a Foreigner négyes lemeze, de a legjobban azért mégiscsak a Def Leppard virtuális hatodik tagjaként ismert. Mivel a hatvan körül járó stúdióguru az utóbbi években már csak felesége, Shania Twain albumain hajlandó molyolni, nyilván nem két fillért fizettek neki azért, hogy bevállalja a munkát, és ha már ott volt velük a stúdióban, társszerzőként is belekotort majdnem a dalok felébe. Mutt tehát a Nickelbacken is elég alaposan otthagyta a keze nyomát. A Lange-féle sound-beli védjegyek mellett – olajsimaságú, kellemesen meleg tónusú megszólalás triggerelt dobokkal, a háttérből gondosan kiemelt, gazdagon alázengetett vokálokkal – zeneileg a Dark Horse bizonyos pontokon még az All The Right Reasonsnél is jobban közelít a '70-es és '80-as évek amerikai slágerrockjához. Igazán perdöntő különbségekre ugyanakkor nem kell számítani, hiszen Kroeger dallamai összekeverhetetlenek, és noha néhány közepes szerzemény szokás szerint most is becsúszott, a nóták többsége nagyon is hallgattatja magát.
Mindjárt a mechanikusan pulzáló alapokra épülő, lezseren dögös Something In Your Mouth nyitás jól működik, de a füstös riffet csatasorba állító Burn It To The Ground is igen ütős. Utóbbit különösen azoknak érdemes meghallgatniuk, akik még ma is vállalhatatlan nyálbandának tartják a Nickelbacket, ez a nóta ugyanis egyáltalán nem áll távol például az utolsó Corrosion Of Conformity lemezek vonalától. Valamivel rádióbarátabb ugyan, de a dolog veleje ettől még nem csorbul... Ezek mellett nálam nagy favorit még a drogos tematikájú, lassú verze – berobbanó refrén kettősre épülő Just To Get High, tele óriási Kroeger dallamokkal, akárcsak a kivédhetetlenül fogós Shakin' Hands, ami lazán húzós tempóival, lefojtott gitárjaival teljesen olyan, mintha a '80-as évek elektro-ZZ Topja jammelne benne a Hysteria-korabeli Def Lepparddal. Lendületesebb ütemeket hoznak a Next Go Roundban, ami messze nincs olyan elsöprő, mint legutóbb az Animals volt, de azért megjárja, az S.E.X. pedig pattogós refrénjével tarol. Mit mondjak, itt sem túl nehéz kihallani a dallamokból Joe Elliottékat... Ezen a téren viszont egyértelműen a záró This Afternoon viszi a prímet, egy könnyed, akusztikusan megfogalmazott bulizós dal, ami gyakorlatilag úgy, ahogy van, simán mehetne bármelyik régi Def Leppard vagy Bryan Adams albumra.
Akad még persze néhány lírai vagy fél-lírai Nickelback opusz is, tipikusan olyanok, amiket már nem egyszer és nem kétszer hallottunk tőlük, így aztán sem a klipesített Gotta Be Somebody, sem az I'd Come For You, sem az If Today Was Your Last Day nem rejt túl sok izgalmat. Nem rosszak, Chad érces, feelinges dallamai révén még sláger is simán lehet bármelyikből, de valahogy mégsem sütnek annyira. Ha már lassúzás, akkor a Never Gonna Be Alone sokkal inkább bejön, ez ugyanis megint igen erősen a Def Leppardra hajaz, és a Mutt-féle panelek kellemesen felfrissítik benne Kroeger kliséit.
Az All The Right Reasons valamivel erősebb volt, mint a Dark Horse, de igazából most sincs ok panaszra. A Nickelback megint leszállított egy megbízható albumot, ami mai 14 éveseknek ugyanúgy bejöhet, mint 40 felé közelítő, a '80-as évek nagy MTV-s slágerbandáin szocializálódott arcoknak. Korrekt, nagyon is szerethető, abszolút naprakész hard rock ez 2009-re néhány kiugróan izmos dallal, se több, se kevesebb.
