A brit Onslaught a '80-as évek brit thrash színterének vezető triumvirátusába tartozott két később érkezett társa, a Sabbat és a Xentrix mellett, és egy rakás kortársukhoz hasonlóan az előző évtizedben alakultak újjá, hogy a polgári meló mellett metalkodjanak is egy kicsit. Az ilyesmi gyakran jár keservesen röhejes eredménnyel, a három régi tagot (Nige Rockett gitárost, Steve Grice dobost és Sy Keeler énekest) rejtő banda azonban minden túlzás nélkül baromi jó visszatérő albumot tett le az asztalra négy évvel ezelőtt a Killing Peace képében. Semmi újat nem rejtett a lemez, de aki az old school formájában gerjed erre a műfajra - vagyis a mai napig a klasszikus Slayer, Testament, Kreator satöbbi cuccokat tartja etalonnak -, az bizony nem tévedhetett a fűrészelős riffeket, klasszikus tika-tika tempókat, sivítva eltekert szólókat és mindenek felett jól megírt, fogós dalokat rejtő albummal. A banda a következő évben Magyarországra is eljutott, és családias hangulatban ugyan, de élőben is fényesen bizonyították, hogy esetükben nem izzadságszagú nosztalgiázásról van szó.
Nige Rockett előzetesen minden korábbinál agresszívebb és vérengzőbb lemezt ígért, de az ilyen dumákat már régóta eleresztem a fülem mellett, és ismét igazam volt: a Sounds Of Violence épp csak annyira harapja szét az ember torkát, amennyire az egy Onslaught albumtól elvárható. A megközelítés azonban most némileg modernebb, mint a korszerű hangzást leszámítva totál retrós Killing Peace-nél. Az egyik legjobb példa erre talán a második rendes trackként érkező címadó szám, de ez sem feltétlenül 21. századi hatásokat jelent. Sokkal inkább a '90-es évek második felének modern thrash/groove dolgai köszönnek itt vissza: a disszonáns gitárokról, torzított énekről akár még az akkori Forbidden is beugorhat az embernek érzés szintjén. Ugyanezen a sötétebb tónusú, modern thrash vonalon mozog a személyes kedvenc Code Black vagy a fogós, rendkívül agresszív Hatebox is. Egyértelmű, hogy a csapatnak jól áll ez az irány, de természetesen akad az albumon egy sor teljesen hagyományos téma is. Ilyen például az intro után berobbanó, slayeres riffelésű Born For War vagy a gonosz Godhead, a tökéletesen felépített Antitheistben pedig mintha csak a két világ csapna össze. Utóbbi is egyértelműen a csúcspontok közé tartozik. Amolyan bónuszként a végén még a Motörhead Bomberjének thrashesített változatát is elnyomják, méghozzá olyan illusztris vendégekkel, mint Tom Angelripper és Phil Campbell. Feldolgozás nélkül is kerek lenne az album, de mindenképpen aranyos a végeredmény, a nyári fesztiválokon garantáltan ezzel aratják majd a legnagyobb sikert – van egy olyan érzésem, hogy épp ez lehetett vele a céljuk.
A modernizálás mellett kicsit Keeler is változatosabban hozza magát, mint legutóbb, néhol már-már majdnem hörgésbe megy át az a bizonyos jellegzetes kiabálás, ami nem biztos, hogy mindenkinek be fog jönni, de nálam működik, mert jól csinálja. A fickó közel tökéletes thrash énekes: mintha csak egy üstben összefőzték volna Paul Baloffot, Zetro Souzát, Millét és a fiatal Chuck Billyt, tehát roppant agresszív és durva a hangja, de emellett is figyel arra, hogy a témái megjegyezhetőek legyenek. Rockett és Andy Rosser-Davies is finomakat játszanak a nagy reszelés közepette, vagyis aki az okosan felépített gitárjátékra, ízes szólókra gerjed, az is bőven találhat magának fogódzót a lemezen. A hangzásért ezúttal nem a régi cimbora, Andy Sneap, hanem a dán Jacob Hansen felelt (Andyt nyilván elég volt nekik egyszer megfizetni...), de ezen a téren sincs semmi probléma: súlyos és sűrű, ám mégsem fejfájdítóan tömény a megszólalás.
Egyelőre nem mondom, hogy a Sounds Of Violence jobban sikerült, mint a Killing Peace, mert ez majd hosszabb távon dől el igazán, de Keelerék most is abszolút megbízható, önmagát hallgattató lemezt készítettek. Leginkább az elsöprő kezdések után az utóbbi időben sorra léc alatt teljesítő ifjú thrashereknek adja fel a leckét egy-egy ilyen típusú anyag. Első blikkre az Onslaught is ugyanazokat a '87-es riffeket nyomja, mint a Bonded By Blood vagy a Warbringer, itt azonban három-négy hallgatás után minden szerzemény bemászik a fülbe, nyomod velük a témákat a léggitáron, és üvöltöd a refréneket Sy-jal. Vagyis nemcsak a felszíni agresszió van a helyén, hanem megjegyezhetetlen riffhalmazok helyett tényleges dalokat kapunk, méghozzá okosan felépített, szerethető dalokat. Márpedig a legdurvább stílusokban is minden azon áll vagy bukik, hogy mennyire erősek a nóták, még ha ezt sokan el is felejtik...
A notóriusan vallás- és egyházellenes szövegek ilyen mennyiségben számomra kissé fárasztóak ezektől a derék negyvenes családapáktól (most komolyan: mikor találkozik a hétköznapokban laminálóüzemet vezető Sy Keeler papokkal, pláne olyanokkal, akik mindenáron ártani akarnak neki?), de ezen túlmenően nem tudok rosszat mondani az albumról, ha szereted a klasszikus thrasht, neked készült. Most sem érzem úgy, hogy egy nyolcasnál többet kellene adnom nekik, de el tudom képzelni, hogy megint simán felférnek majd az évvégi húszas listámra.