Nem tudom, ki hogy van vele, de én többnyire csak legyintek Sebastian Bach bőségesen adagolt hangzatos nyilatkozataira, amelyekben a Skid Row fénykorát, a Slave To The Grind érát idéző új dalokról beszél. Bach persze már húsz évvel ezelőtt is a nagyotmondás legavatottabb mesterei közé tartozott a rockszíntéren, és mivel azok sorát gyarapítja, akiknél az évek múlásával sem csökken az elán meg a lendület, e téren is mindig bátran lehet rá számítani. A probléma mindössze annyi, hogy Sebastian a rengeteg duma mellett épp azokat az éveket aludta át valami furcsa indíttatásból kifolyólag, amikor lett volna esélye megkapaszkodni a metal előadók élbolyhoz közeli kasztjában. Így azonban mindig olyan érzésem támad az ezer fokon égő interjúk, mondatok láttán-hallatán-olvastán, mintha valaki minduntalan csak a partvonalról üvöltözne be a pályára...
Sebastiannak persze biztos megvolt rá az oka, hogy a félig élő Bring 'Em Bach Alive albumot és a bizarr The Last Hard Men projektet, a musicalesdit, illetve néhány vendégeskedést leszámítva a '90-es évek második felétől kezdve gyakorlatilag egy évtizeden keresztül nem csinált semmit, hiszen sok mindent lehet mondani rá, de azt biztosan nem, hogy hülye lenne. Afelől azonban nincs kétségem, hogy ha 2000-2001 környékén kiad egy bivaly albumot – ahogy azt ugyebár akkoriban a szokásos vehemenciával be is harangozta... –, és nemcsak a médiában van jelen állandóan, hanem ténylegesen felmutat valamit a színtéren, akkor most nem a nevéből és régi dicsőségéből élő egykori szupersztárként kellene nyomulnia. Ehhez képest semmi csoda nincs benne, hogy a nagy visszatérésnek szánt 2007-es Angel Down lemez sem keltett túl nagy hullámokat, pedig összességében korrekt munka volt, bár messze nem tökéletes. Nos, magához képest ezúttal elég gyorsan dolgozott az egykori Skid Row frontember, amihez egy szemtelenül fiatal gitárost, a két évvel ezelőtti bulin már Budapesten is bemutatkozott Nick Sterlinget választott fő társául, kettejükön kívül csak Bobby Jarzombek überdobos vett részt állandó társként a stúdiómunkálatokban.
A Kicking & Screaming kapcsán mindenekelőtt két dolog ötlik fülbe. Az első, hogy némileg rockosabb ez az anyag, mint az Angel Down volt. Nem akarok én is Bach hibájába esve slavetothegrindozni, de tény: az Angel Down súlyosabb, néhol Pantera/Fight vonala helyett ezúttal zömében tényleg a Skid Row klasszikus korszakát idézi a hangvétel. A nyitó címadó dal, a Caught In A Dream, az As Long As I Got The Music, a Dirty Power vagy a One Good Reason teljesen nyíltan Skid Row-ízű szerzemények azokkal a jellegzetes tempókkal és dallamokkal. A másik észrevétel azonban az, hogy mindez sajnos csak a stílusra vonatkozik, a színvonalra egyáltalán nem, ami igen szoros összefüggésben áll Sebastian hangjával. Nem új, hogy az énekes hangja eléggé megkopott a '90-es évek első fele óta, ami önmagában még nem tragédia, főleg, mivel Bach a színpadon tényleg olyan, mint egy tornádó, aki elementáris egyéniségével akármilyen koncertet csípőből elad. Az viszont már hiba, hogy néhol kifejezetten ostobán használja a dalokban azt, ami megmaradt az adottságaiból, és ez még az Angel Downra sem volt jellemző.
Sebastian évek óta képtelen épkézláb sikolyokra, ezzel nyilván ő is tisztában van, és nem is megy bele ilyesmikbe. Az azonban számomra is csak most derült ki, hogy már a középmagas fekvésekkel is komoly gondjai akadnak, és ehhez képest a lemez nagy részén ezekben a regiszterekben hozza magát... Komolyan senki sincs a közelében, aki rászólna, hogy ezt így, ebben a formában nem kellene? Pedig a problémák az első perctől fogva ordítóak: a címadó szám húzós tempói egyből rokonszenvesek, jók a dallamok, a legendás hang azonban furcsán erőtlenül hat (de a refrén még így is egyből ragad). És mindez a későbbiekben csak fokozódik... A legkevésbé elkapott pillanatokban Bas egyenesen olyan benyomást kelt, mintha egy még Sterlingnél is nyolc-tíz évvel fiatalabb gyereket zavartak volna oda a mikrofonhoz, aki aztán folyamatosan a lécen egyensúlyozva szenved a dallamokkal. Az ember néha szinte már-már összeszorított tenyérrel drukkol neki, hogy sikerüljön kiénekelnie a témákat... És ne hidd, hogy a rosszindulat beszél belőlem, mert ha meghallgatod a My Own Worst Enemyt vagy a Lost In The Nightot, szerintem egyből érteni fogod, mire gondolok.
Mindennek dacára egyébként szó sincs arról, hogy a lemez hallgathatatlan lenne, a dalok többsége ugyanis rendben van, és csak egy jobb formában lévő Bachra lenne hozzájuk szükség ahhoz, hogy igazán lelkes legyek. Nick pofás riffekkel, szikrázó szólókkal dolgozik Sebastian keze alá (hallgasd csak meg, milyen jókat játszik például a One Good Reason végén arra a súlyosan pumpáló témára!), az énekesben pedig még hangjának hiányosságai ellenére is rejlik valami extrán megnyerő. Ugyanakkor egyértelműen ott bontakozik ki a legjobban, ahol mélyebb, visszafogottabb, netán finomabb fekvésekben kell teljesítenie. Így számomra toronymagasan a John 5 segítségével írt Tunnelvision jelenti az anyag csúcspontját, ami már a Dieselben is nagyot ütött. Ez a kicsit ködösebb, sötétebb hangvételű dal leplezetlenül utal vissza a Skid Row méltatlanul alulértékelt Subhuman Race albumára, és végre az énekesen sem azt érzed, hogy szenved és erőlködik, hanem végre úgy hozza magát, ahogy kell. Ha az egész lemez ilyen szinten mozogna, kis túlzással mást sem hallgatnék egész nap, de sajnos dalok terén sem maximális a teljesítmény, és akárcsak legutóbb, most is becsúsztak komoly töltelékek. A halálosan jellegtelen lassú nótákat például csak Sebastian előadásmódja menti meg (nem csoda, hiszen ezekben nem süvölteni kell neki, amire már csak nyomokban képes, hanem finoman, szépen énekelnie, és az még megy), és a riffesebb szerzemények között is akad nem egy szürke egér (halld például Dance On Your Grave).
Összességében tehát erősen felemás a végeredmény. Ha valami csoda folytán az 1989-es, az 1991-es vagy az 1995-ös Sebastian Bach énekelte volna fel ezeket a dalokat, most egy tökös, izmos hard rock/metal lemezről számolhatnék be néhány kevésbé karakteres pillanattal, így azonban kénytelen vagyok visszafogottabban nyilatkozni. Nagy Skid Row rajongóként nincs szívem sárba rántani a Kicking & Screaminget, ennyire szerencsére nem is tragikus a helyzet, de az biztos, hogy ez a lemez bizony sikerülhetett volna ennél lényegesen jobban is. Szóval inkább maradjunk annyiban, hogy Bach a világ egyik legjobb frontembere, akit ezután is akárhol, akármikor megnéznék élőben, de kiugróan erős albumra való muníció sajnos nem rejlik már benne.
