Kevés dolog tűnik feleslegesebbnek manapság, mint egy feldolgozáslemez. Mégis elfogadhatjuk, ha egy művész, aki maga is terjedelmes életművel rendelkezik, szeretne kicsit visszaásni saját gyökereihez. Ennek lehet oka szimpla nosztalgiázás, kedveskedés a rajongók felé, és nem kizárt, hogy olykor egyenesen okítási szándékkal születik meg egy ilyen gyűjtemény (elvégre a Stryper mindig is szeretette nevelni a hallgatóságot).
A lényeg, hogy sok esetben – bár a végeredmény nem tökéletes – a művésznek valamiért tényleg fontos egy ilyen anyag létrejötte, és szó sincs afféle gyors pénzcsináló manőverről – pláne, ha a dalok újonnan kerülnek felvételre, és nem maxi B-oldalas feldolgozásokat vadászik össze a kiadó. Így volt ez például Ozzy, a Queensryche vagy Yngwie Malmsteen esetében – szeretjük-e ezeket a lemezeket vagy sem, őszinteségükhöz nem férhet kétség. A hitelességet a Stryperen sem kérhetjük számon, bár egy kicsit ők is beestek abba a csapdába, hogy az elcsépeltségig ismert dalokat is beválogattak.
De mivel az Against The Law óta nem stúdióztak eredeti (Michael Sweet-Oz Fox-Tim Gaines-Robert Sweet) felállásban, érthető is, hogy a tinédzserkori kedvencekkel a valódi kezdetekhez akartak visszanyúlni, és simán el is hiszem nekik, hogy ilyen jól még sose érezték magukat a stúdióban. Régi barátokkal mindannyian szeretünk jó bor mellett elmúlt időkről egymás szavába vágva sztorizni, közben könnyesre röhögni magunkat; aki pedig zenész, könnyen azon kapja magát, hogy ezalatt nekiáll jammelni és felvesz egy komplett feldolgozáslemezt.
Persze akármilyen mulatságos és szórakoztató mindez az érintettek számára, annyira kevésbé lehet megható a külsősöknek. Mert ugye: Breaking The Law? Set Me Free?? Highway Star??? The Trooper???? Könyörgöm... Viszont: Van Halen – On Fire, Ozzy – Over The Mountain, Heaven And Hell (ez is kicsit agyonjátszott – de mégis, a Strypertől???) – ezek azért különlegességek, igazán lehetett volna jobban erőltetni ezt a vonalat. Jól is sikerültek – persze azt tegyük hozzá, hogy stryperék képtelenek lennének rosszul eljátszani bármit is. Az abszolút csúcspont mondjuk a Carry On My Wayward Son lehetne, amit egyedül csak az halványít el, hogy a már említett Yngwie korábban tökéletesen, és szinte ugyanígy megcsinálta – 15 éve.
Mindenesetre a Stryper zenei hatásai tökéletesen nyomon követhetőek: saját stílusuk kialakítása során valóban sokat merítettek a Maiden galoppjaiból, a Priest riffeléséből (85-ös slágerük, a Makes Me Want To Sing konkrétan a Running Wild témájával indul), a Kansas vokáljaiból, a KISS fogós rágógumi-dallamaiból (tőlük a Shout It Out Loudot választották). Michael Sweet sem tagadhatná le a nagy énekesek hatását, és Oz Fox is sokat merített az aranykor nagy gitárosaitól. Hogy szövegileg mennyire messze kerültek ettől a világtól, az már más kérdés – vagy lehet, hogy a rockzene valójában sose volt annyira „sátáni", mint azt sokan gondolták anno.
Készült a gyűjteményhez új dal is, God címmel – kicsit vicces, hogy az alaptémája a Wasted Yearsre emlékeztet, a középrész pedig egyenesen arcpirítóan maidenes, de tegyük fel, hogy direkt csinálták ilyenre, és ezzel is tisztelegni akartak. Végül is jóindulatú és empatikus voltam az elején felebarátaimmal.