Vörös András tudja, mit csinál. Ambiciózus, örökmozgó természete miatt persze óhatatlanul begyűjtött jó néhány irigyet vagy ellenlábast is a rajongók mellé, objektíven nézve azonban le kell szögezni: amit szuperseggű kompániájával eddig letett az asztalra, az többnyire nagyon is rendben volt.
A „többnyire" megjegyzés is csak azért kúszott be előző mondatomba, mert a csapat utolsó nagylemezével, a 2006-os Fekete Levessel, az eltelt idő alatt sem sikerült szorosabb barátságot kötnöm. Nem mintha gyenge lett volna – a Broken Nose-Better Machine-Washaway hármas például simán ott van a legsikerültebb 'butt számok közt – inkább csak úgy érzem, hogy egynémely dal leverte azt a lécet, amit a 2 Minutes For Roughinggal, de még inkább az etalon Unbeatable Elevennel igencsak magasra pakoltak Andrisék. A tavalyi, magyar nyelvű énekkel flörtölő, szájon át való fogyasztásra javallott EP aztán megint akkorát ütött, mint Koncz Gábor a Pioneer klipjében, úgyhogy bizakodva vártam a csapat ötödik eljövetelét. És lőn.
Kezdjük azzal, hogy a hangzás régi jó szokásukhoz híven újfent kolosszálisra sikeredett, amiért a vállon veregetést ezúttal a Bakerys überguru Varga Zoli mellett a szép lassan magyar állampolgárságért is folyamodható Jocke Skog gyűjtheti be, hisz a keverés a Clawfinger/Meshuggah közös tulajdonában lévő stockholmi Fear And Loathing Studios-ban készült. Tényleg lélegző, groove-osan lüktető a hangzás, meg képzeljetek még ide minden más dicsérő jelzőt, amit ilyenkor írni szoktunk. Aztán a borító: nem igazán tiszta előttem, hogy a tűsarkúban és koktélruhában feszítő, minden bizonnyal gerincficamos, fejét vesztett szöszi képe mit is akar jelenteni, de kellően figyelemfelkeltő és tetszetős, úgyhogy mindenképpen jár a pont.
Emellett pedig egyértelmű, hogy a csapat eddigi legszínesebb, hogy azt ne mondjam, legérdekesebb munkáját tisztelhetjük a You And Your Revolution képében. Aminél minden dalra simán rávágod, hogy ez a Superbutt, mégis mindvégig ott az érzés, hogy kicsit mások, mint eddig. Pedig voltaképp nyílegyenesen következik ez a zene a Black Soup lemezből is, csak éppen sokkal jobban megírt dalokkal, merészebb zenei ötletekkel találkozunk, mint akkor. A Last Call például a visszafogott felvezetés után helyből ránk rúgja az ajtót, az újkori Clawfinger szerzeményekkel való párhuzam pedig nyilván nem véletlen: a Jocke által elhelyezett, azonban jó érzékkel végig a háttérben maradó elektronikus alapokon túl ebben a számban osztja az igét Zak Tell is. Ezzel a nyitással nem lehetett hibázni! A hagyományosabb Superbutt megoldásokat gyilkosan dallamos refrénnel vegyítő Killerben aztán a régi jó barát Téglás Zolit üdvözölhetjük, bár ezt az erre vonatkozó infó hiányában nem feltétlenül mondtam volna meg.
Tradíció, hogy a 'butt albumok mindig rejtenek egy kis magyar vonatkozású kikacsintást is, ezúttal egy humoros sanzonnal riogató filmrészletet kapunk Tímár Péter csapnivaló 6:3-jából, majd érkezik a Figure, egy modern metal sláger, á la Superbutt, egyszerre dallamos és súlyos, könnyen megjegyezhető énektémákkal, valahogy így kell ezt csinálni. A komorabb In Vaint követő ötös Lift Her a szikár kezdés ellenére is szinte már könnyednek hat az Andrástól szokatlan dallamokkal operáló verzéivel, a leállós/ambient középrész pedig furcsamód leginkább a poszt-Vörös korszakos FreshFabrikot juttatta eszembe. A dal amúgy hat perces hossza miatt Superbutték esetében már-már rockoperának is tekinthető.
A lemez második fertálya is hasonlóan ütős tételeket rejt, legyen szó akár a With Nails zenei kavalkádjáról és himnikus (!!) refrénjéről, a címadó, vagy a záró Blisters tömény agresszivitásáról, a Mothers' Day-ben hallható jól eltalált panterás riffről, vagy akár a Gone Far helyenként klasszikus metal énektémákat rejtő megoldásairól, belekötni nincs mibe.
Kiérlelt, profin összerakott produkció ez, amiből tisztán hallatszik, hogy mind a tavalyelőtti, Szűcs Peti személyében érkezett vérfrissítés, mind pedig az jót tett a bandának, hogy mára már végképp levetkőzték a korai idők SOAD/Primus párhuzamait. A kettes Wackor mellett mostanában a You And Your Revolutiont hallgatom a legszívesebben, úgyhogy nem is pofázok itt tovább, hanem bevágom a tízest, oszt megyek bejglit enni.
