Shock!

Vannak a világon egyszeri és megismételhetetlen lemezek, amik a maguk pillanatában olyan tökéletesen megtalálták a helyüket, hogy azóta is szent és sérthetetlen etalonként magasodnak a követők felé. Külön érdekes esetek azok, amikor valakik csupán hobbiprojectként összekalapálnak egy ilyet, aztán mindenki szépen csinálja tovább a maga dolgát: a legtipikusabb példa erre az S.O.D. és a Speak English Or Die.

Némileg más, de hasonló eset, amikor egy zenekarnak kijön ugyan a debütáló albuma, de mire megjelenik, a csapat a szó klasszikus értelmében véve már nem létezik: ebbe a kategóriába tartozik a Terrorizer és a World Downfall is. Erre az 1989-es mesterműre egyként esküszik fel minden grind/death muzsikus a földkerekségen, hozzáteszem, teljes joggal.

A dolog kockázatos része akkor következik az ilyen egylemezes csodáknál, amikor az egykori tagok nem bírnak ellenállni a saját maguk kreálta monolit körüli atmoszférának, és megint összejönnek, hogy átugorják a nagy árnyékot. Az S.O.D. után most a Terrorizer sem tudott ellenállni a kísértésnek, ám míg Scott Ianék legalább a Speak English Or Die-t készítő felállással jöttek össze újra annak idején, addig itt most sem David Vincent basszer, sem Oscar Garcia hányómester nem vett részt a folytatás megírásában: Pete „Commando" Sandoval doboszsenit és szegény Jesse Pintado gitárost (R.I.P.) új arcok segítették ki a Darker Days Ahead megírásánál és feljátszásánál Tony Norman basszusgitáros és Anthony Rezhawk énekes személyében.

Vajon volt-e értelme Terrorizer néven kiadni ezt a lemezt? Szerintem nem feltétlenül, hiszen ez egyrészt nem a klasszikus leosztás, másrészt a World Downfall megismételhetetlen, ami azonban korántsem jelenti azt, hogy a lemezzel úgy önmagában véve bármi gond is lenne. Akárcsak az S.O.D.-nek, Sandovaléknak is sikerült elkerülniük azt, hogy ciki legyen a dolog, mert egy kimondottan erős albumot készítettek, még ha óvakodnék is a „klasszikus", „örökérvényű" és hasonló jelzők használatától, amiket egyébként szemérmetlenül szórnék a World Downfallra. Ez itt szimplán egy jó szigorú, zúzós death/grind album majdnem 40 percben.

Pete Sandoval dobolása természetesen továbbra is lélegzetelállító, biztos, hogy nem emberből van a figura. A pofátlanság csupán enyhe kifejezés arra, hogy valaki ennyire lazán és gördülékenyen hozza ezeket a figurákat és pörgetéseket, ráadásul ilyen tempók mellett. Már önmagában Commando szenzációs játéka miatt megéri meghallgatni az albumot, és ez nem vicc. A Darker Days Ahead ugyanakkor nem kizárólag ennyiből áll, a dalok ugyanis minden szélsőségességük ellenére is kimondottan jók, mi több, fogósak. Mindvégig átgondoltan megformált riffeket hallani a legmegfelelőbb pillanatban érkező váltásokkal, melyek a lankadatlan brutalitás ellenére is megjegyezhető számokat alkotnak, legyen szó a szögelős Crematoriumról, az atomsúlyos kezdésű Falloutról vagy az ősprimitív Nightmare-ről.

Aki szereti a death/grind dolgokat, szerintem nyugodtan tegyen egy próbát a Darker Days Aheaddel, ami értelemszerűen nem hathat 2006-ban ugyanolyan erővel, mint 17 évvel ezelőtt a World Downfall, de még ezzel együtt is egy több mint becsületes produkció – szegény Jesse Pintado méltó hattyúdala.