Július 1-től 3-ig tart idén Pakson a 19. Nemzetközi Gastroblues Fesztivál, ahol a nyitónap egyik kiemelt fellépője a műfaj egyik legnagyobb hazai legendája, Deák Bill Gyula és zenekara lesz majd. Az egyik legnagyobb magyar blues/rock énekessel a fellépés apropóján beszélgettünk.
Rendszeres fellépő vagy a Gastroblueson. Fűz valamilyen speciális emlék a fesztiválhoz?
A kezdetektől fogva fel szoktam lépni Pakson, így rengeteg emlékem van. Számos kedvencem koncertezett itt külföldről és itthonról egyaránt a Colosseumtól kezdve Keith Emersonig, ráadásul egy fesztiválon mindig ott egy csomó ismerős, tehát a jó hangulat eleve adott. A mi itteni bulijaink is mindig emlékezetesek szoktak lenni.
Van valami különbség egy ilyen bluesfesztivál és mondjuk egy Szigethez hasonló nagyobb rendezvény között? Érződik, hogy Pakson úgymond értő közönség hallgat titeket?
Kicsit más a hangulat, persze, de mi alapvetően mindenhol jó hangulatú koncerteket szoktunk adni. Nekem úgyis az a fontos, hogy A lényeg úgyis az, hogy az előadó szívből zenéljen, és kontaktust teremtsen a közönségével. A méretekből természetesen adódnak különbségek, hiszen egy olyan kisebb fesztiválon, mint például a Gastroblues, közelebb vannak egymáshoz az emberek.
Mire számíthatunk tőletek idén a fesztiválon?
Készülünk egy-két meglepetéssel, de ezeket egyelőre nem szeretném elárulni, hiszen ezért meglepetések.
Az idei külföldi főattrakció Jon Lord lesz. Mit jelent számodra az ő muzsikája?
Nagyon sokat, hiszen annak idején rengeteg Deep Purple nótát énekeltem, az oszakai koncertfelvételüket (vagyis a klasszikus Made In Japan lemezt – a szerk.) pedig a mai napig etalonnak tartom minden tekintetben. Jon Lordtól van egy szóló DVD-m is, amin a blues társasággal játszik, az is nagyon jó.
Több mint negyven éve vagy jelen a hazai zenei életben. Egy szemernyit sem kopott meg számodra a koncertek varázsa?
Ezt a dolgot szeretni kell, hiszen nem a pénzről szól. Az csak amolyan szükséges rossz. Én pedig imádom a zenét, mert nagyon sok mindenen átsegített az életem során. A zene és a közönség szeretete ma is ugyanúgy inspirál, mint negyven évvel ezelőtt. Nyilván annak idején kicsit más érzés volt színpadra lépni, hiszen ma már megvan a szükséges rutinom, de egyfajta „normális tűz”, enyhe lámpaláz még mostanában is hatalmába kerít a koncertek előtt. Soha nem vettem félvállról a zenélést, az éneklést, ez számomra a mai napig szívkérdés. Olyat kell nyújtanom a közönségnek, amivel adok nekik valamit, nem okozhatok csalódást. Ha felmegyek a színpadra, akármi is van, visz előre a zene. Olyankor egyszerűen minden megváltozik: nem fáj semmim, csak a zene létezik, és a mennyekbe repít. Amikor pedig hallom, amint odalentről azt kiabálják, hogy „Bill a király!”, mindig tudom, hogy érdemes csinálni.
Mely koncertek voltak a legemlékezetesebbek számodra ebben a négy évtizedben?
Rengeteget fel tudnék sorolni. Ilyen például az a buli, amikor Chuck Berry előtt játszottunk a régi Budapest Sportcsarnokban, és a hangom alapján azt hitte, hogy egy fekete ember áll a színpadon. Óriási volt Eric Burdonnel fellépni a Petőfi Csarnokban, John Mayall-lal játszani, de említhetném azt a koncertet is a bradfordi Savoyban, ahol Jimi Hendrix papája is ott volt, és a buli után megveregette a vállunkat. Örök emlék az István, a király 1992-es sevillai előadása is, bár az nyilván másról szólt egy kicsit. A hazai mezőnyből is feledhetetlen barátokkal, hatalmas művészekkel zenéltem együtt: Radics Bélával, Orszáczky Jackie-vel, Bencsik Samuval, Szakcsi Lakatos Bélával, Tony Lakatossal, Babos Gyulával… Boldog vagyok, amiért mindez megadatott nekem.
Nyilván ennyi idő alatt a közönség összetétele is változik.
Igen, és hálistennek ezen a téren sincs okom panaszra: a koncertjeinkre több generáció is jár, tényleg a tizenkét éves gyerekektől a hatvanas nagymamákig terjed a skála. A fiataloknak, a 14-15-18 éveseknek különösen örülök, és csak arra tudom őket buzdítani, hogy jöjjenek továbbra is. Itt senki sem csapja be őket, kizárólag igazi, rendesen megcsinált zenét kapnak az ország legjobb rhythm’n’blues zenekarától.
Mások koncertjeire mennyire szoktál lejárogatni? A három évvel ezelőtti Whitesnake koncerten például láttalak.
Persze, ott voltam, és megyek majd a mostanira is! Az új lemezt még nem hallottam, de egy barátom azt mondja, nagyon jól sikerült.
Tényleg jó lett. Bluesosabb, mint az előző.
Na, hát akkor meg pláne biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog! Rockban Ronnie James Dio, Glenn Hughes és David Coverdale a legnagyobb kedvenceim, és hatalmas élményt jelentett számomra, hogy élőben láthattam Coverdale-t.
Pedig eléggé megoszlanak a vélemények arról, milyen teljesítményt nyújtott aznap este…
Én is hallottam pletykákat pálinkáról meg minden egyébről, de csakis annyit tudok mondani, hogy fel lehet menni a színpadra, és megpróbálni úgy énekelni, mint aznap este Coverdale. Nekem nagyon tetszett az a koncert. A torok nem úgy működik, mint egy gitár, hogy ha valami gond van, akkor teszünk rá egy kis hangerőt, vagy kicseréljük a húrokat, és máris minden megoldódik. Nem tudhatod előre teljes bizonyossággal, hogy mi jön ki belőle az egyik nap, és mi a másikon.
Neked is voltak már hasonló problémáid?
Persze, hogyne lettek volna. Többek között Pakson is adtunk olyan koncertet, ahol nem volt a torkom a legjobb formában. Ha például kicsit sok a buli, azt a hang is megérzi.
Van egyébként valami speciális technikád vagy módszered, amivel karban tartod a torkodat?
Nem igazán… Tudod, ezen a téren az adottságokon is rengeteg múlik, és engem hála az égnek elég nagy hangterjedelemmel és hangerővel áldott meg a sors. Ha valami gond van, tojást keverek ki, vagy ritkábban kalciumos pezsgőtablettát iszom. Ezek általában használni is szoktak.
Mik a tervek a közeljövőre nézve?
Nyáron számos fesztiválon ott leszünk a Pannóniától kezdve a soproni VOLT-on át a pécsi Rockmaratonig, most így hirtelen fel sem tudom sorolni, annyi helyen játszunk majd. Hamarosan megjelenik majd DVD-n a tavaly novemberi 40 év blues koncertem anyaga is, ami egy roppant jó hangulatú buli volt a SYMA Csarnokban számos vendéggel: Hobóval, Póka Egonnal, a kis Tornóczkyval, Hirlemann Bercivel… Jövőre pedig új lemezt is szeretnék.
Az utolsó kiadványaid sikere azt mutatja, hogy van is rá igény.
Nagyon büszke vagyok rá, hogy a 2008-as Hatvan csapás lemezem az eladási listák első helyére került. Nagyon ritka, hogy egy blueslemez listavezető lesz. Azóta ez az anyag már platinalemez lett, a Bill 60. DVD-m, illetve A király meséi album pedig aranylemezek. Igyekszem mindig a lehető legmagasabb minőséget nyújtani a közönségnek, és ez szerencsére azt eredményezi, hogy az emberek még ebben a nehéz gazdasági helyzetben is megveszik a lemezeimet. Nálunk szerencsére a koncertek látogatottságával sincs semmi gond.
Ha visszatekintesz a múltra, van olyan, amit esetleg mai fejjel már másképp csinálnál?
Az ember ennyi idő után nyilván másképp gondolkodik, mint fiatalon. Például biztosan nem csapnának be annyiszor, mint régen… És hogy még egy konkrét példát mondjak: biztosan nem hagynék ki akkora időt két lemez között, mint amennyi a Bort, bluest, békességet és a Hatvan csapás között eltelt.
Mit tudsz tanácsolni a fiatal zenészeknek, akik esetleg hozzád fordulnak?
Ma már kevésbé jellemző ez, mint régen, talán félénkebbek a fiatalok, nem tudom… Egyébként bárkivel szívesen szóba állok, és úgy veszem észre, ezt értékelik is az emberek. Sosem felejtettem el, honnan jöttem, és azt sem, hogy minden helyzetben az emberség a legfontosabb. Ami a tanácsokat illeti, a mai világban sok minden nehezebb, mint annak idején. Kevés a nyílt, egyenes, őszinte ember… Leginkább annyit tudnék mondani mindenkinek, hogy szeresse, amit csinál, és ne adja fel soha. Ha hiszel valamiben, mindent képes vagy elérni. Nekem sem volt könnyű dolgom, hiszen a fél lábam miatt azt mondták, nem vagyok színpad- és képernyőképes. Aztán ezek az idők elmúltak, én pedig ma is azt csinálom, amihez értek, és amit a legjobban szeretek. Mindhalálig blues, hajrá Fradi!
