Egyáltalán nem véletlen, hogy az 1990-es évek egyik legfontosabb lemeze, az éppen ma húsz éves Angel Dust egy gyönyörű nevű, de borzalmas drogról, az angyalpor néven ismertté váló, erősen hallucinogen hatású fenciklidinről kapta a nevét. Az ekkor már két fantasztikus lemezt és világszintű elismertséget magáénak tudható Faith No More ugyanis szándékosan úgy döntött, hogy első olyan lemezén, amelyen már a The Real Thing előtt belépett Mike Patton énekes is teljes körű szerepet vállalhat a számok kidolgozásában, teljesen új lapot fog kezdeni, és olyan lemezt alkot, amely méltóképpen tükrözi a nem kevesebb, mint öt dalszerzőt magáénak tudható csapat sokszínű zenei elképzeléseit. Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy az Introduce Yourself és a The Real Thing pusztán előtanulmányai lettek volna ennek az albumnak, de az biztos, hogy az Angel Duston találhatók a csapat legkomplexebb, legelborultabb számai, miközben a jó értelemben vett slágeresebb dalokkal biztosították, hogy az átlag zenehallgatók is megismerkedhessenek a Faith No More egyedi zenéjével.
megjelenés:
1992. június 8. |
kiadó:
Slash / Warner |
producer: Matt Wallace, Faith No More
zenészek:
Mike Patton - ének
Billy Gould - basszusgitár
Jim Martin - gitár Roddy Bottum - billentyűk
Mike Bordin - dobok
játékidő: 58:48 1. Land Of Sunshine
2. Caffeine 3. Midlife Crisis
4. RV
5. Smaller And Smaller 6. Everything's Ruined
7. Malpractice
8. Kindergarten 9. Be Aggressive 10. A Small Victory 11. Crack Hitler 12. Jizzlober 13. Midnight Cowboy 14. Easy Szerinted hány pont?
|
Bár Lionel Ritchie valószínűleg azóta is azon emészti magát, hogy a fenébe volt képes egy fehérseggű sutyerákokból álló banda az eredetinél jobban eljátszani és elénekelni minden idők egyik legfogósabb nyáltémáját, az Easy alig észlelhető öniróniával feljátszott verziója (amely csupán a lemez eredeti megjelenését követő néhány hónap múlva, pótlólag került fel a kiadványra) volt a fő mézesmadzag, ami magával rántotta a gyanútlan érdeklődőket ebbe a meglehetősen skizofrén világba. Persze az első kislemezként kiadott Midlife Crisis, vagy az olyan (egyébként káprázatosan sikerült), tagadhatatlanul könnyebben befogadható tételek, mint a Kindergarten, az A Small Victory vagy Everything's Ruined is mind-mind sikerrel férkőztek be a hallgató tudatalattijába. Mike Patton bőven felülmúlja a korábbi (szintén nem gyenge) teljesítményét ezen a lemezen: amellett, hogy bámulatosan énekel, észtvesztően suttog, hörög, kacag, morog és üvölt (nem véletlen, hogy bámulatos hangterjedelmét később a szörnyes rajzfilmek rendezői is örömmel felhasználták).
A fő kritika, ami a lemezt érni szokta, a másfél évvel később eltávolított, klasszikus rocksztáros viselkedést produkáló és emiatt a többiek közül kilógó gitáros, Jim Martin szerepének háttérbe szorulása. Való igaz, hogy a viszonylag előrébb került billentyűk és a dob-basszus együttjátszás mellett legtöbbször kevésbé riffcentrikusok a számok, azonban az olyan mesterművek, mint a hajóvontató zenével kombinált ellenállhatatlan dance-himnusz Crack Hitler, a kellemes dallamokat agyament kacajokkal megspékelő Land Of Sunshine vagy a bámulatos (és szintén igencsak elborult) Caffeine hallatán érthetetlennek tartom, hogyan támadhat bárkinek hiányérzete. Ráadásul, akkor még nem is említettem az ultrabrutál riffelésű Jizzlobert vagy az orálszexről szóló Be Aggressive-et (amelynek kórusát pár évvel később az ötletekből erősen kifogyni látszó Marylin Manson is szépen elcsaklizta).
Ami miatt viszont az Angel Dust mindenképpen helyet követel magának korunk zenetörténelmében, az az elsősorban Patton által jegyzett Malpractice, amely a hatást fokozandó ráadásul pont a kellemesen dúdolható Everything's Ruined után hangzik fel. A szaggatott, szinte death metalba hajló riffelést Patton váratlan ütemváltásokhoz igazodóan felváltva hol aggresszív, hol elszállt énekkel kíséri, amelyet egy Sosztakovics-vonósnégyes bombasztikus témája old fel valamelyest. Az éppen heroinkorszakát élő John Lennon 1968-ban nem átallott feltenni a Beatles dupla Fehér Albumára egy 8 perces, mindenfajta zeneiséget nélkülöző hangkollázst Revolution 9 címmel, amely a zenekar életművének egyik legavatottabb elemzője, Ian MacDonald szerint a legnagyobb példányszámban elterjedt avantgárd műalkotás a világon. A Malpractice lemezre vétele hasonlóan bátor húzás volt Billy Gouldéktól, hiszen a végeredményben több, mint 3 millió példányban elkelt album hallgatóinak valószínűleg igen jelentős része elsőre meghökkenve fogadta ezt az experimentális tételt. Sőt, valószínűleg másodjára is... Ráadásul a szám szövege is erősen rejtélyes, de mindenképpen fullasztó, fenyegető atmoszférájú. A fő szövegíró Patton jellegzetes módon itt is inkább csak hangulatteremtő szókapcsolatokkal, szövegtöredékekkel vázol fel egy történetet, míg máshol nem átall szcientológiai tesztkönyvek kérdéseihez, vagy akár szerencsesütik céduláinak szlogenjeihez nyúlni posztmodern hatású sorai megalkotásához, amelyek azonban így is felkavaróan emlékezetesek.
Csak érdekességként említem meg, hogy az Angel Dust bakelitverzióját a Smaller And Smaller zárta, és azt kell mondanom, hogy ez a picit keleties hatású, baljósló hangulatú téma igazából sokkal helyénvalóbb lezárása az albumnak, mint akár a Midnight Cowboy, akár az utólag odacsapott Easy. Érdemes iPodban átvariálni a számsorrendet ennek letesztelésére...
Az Angel Dust ugyan Amerikában kevésbé teljesített jól, mint elődje, ám mindenhol máshol a világban ismertebbé tette a csapat nevét. A Faith No More, és konkrétan ez a lemez amiatt is történelmi jelentőségű, hogy a '90-es évek közepi nu metal hullám képviselői (a Rage Against The Machine mellett) őket tartották számon legfontosabb hatásukként. A klasszikus FNM dalok nélkül Jonathan Davisék valószínűleg hosszan csavargathatták volna a rasztáikat, hogy eldöntsék, milyen zenét is játsszanak... Ha megnézzük az évtized kemény zenéit meghatározó nagy divathullámokat, láthatjuk, hogy a nagy mértékben az 1970-es évekhez visszanyúló grunge-dzsal vagy a nem sok újat hozó neopunkkal összehasonlítva a nu metal sokkal inkább felkavarta a súlyos zene világát azáltal, hogy valóban újító bandák munkásságából merített. A Faith No More munkássága hatalmas mértékben alakította át a metalrajongók hallgatói attitűdjét, és mindebben kulcsszerepet játszott ez a lemez, amelyet az egyik korabeli kritikus – tökéletesen rátapintva a lényegre – így jellemzett: „Az Angel Dust az egyik legkomplexebb és leginkább zavarbaejtő lemez, amit valaha is nagy lemezkiadó megjelentetett." Tegyük hozzá: az egyik legjobb is.
A Faith No More június 28-án a VOLT Fesztiválon lép fel.
Hozzászólások
https://www.youtube.com/watch?v=yhdPYQgukr
A második a Real Thing, csak azon még ennyi évnyi hallgatás után is néha bántja a fulem Patton "nyúlós" hangja.
Az Angel Dust-tol kezdve viszont O lett az egyik kedvenc énekes/frontemberem...
mekkora sz*r zene már, te jó isten...
http://www.youtube.com/watch?v=mdwZV4Y95Nw
igen, én is gondoltam erre. De attól még hatásos. MM hol nyúlta le?