Shock!

Harminc évvel ezelőtt jelent meg az Iron Maiden korszakfordító harmadik nagylemeze, a The Number Of The Beast, amely két erős alapozó anyag után végérvényesen sztárcsapattá tette a zenekart. Mivel a Maiden napjainkban is a világ egyik leghatalmasabb koncertattrakciója és egyik legjobban csengő rockzenei márkaneve, természetesen nem mehetünk el szó nélkül a harminc éves jubileum mellett. The Number Of The Beast, Run To The Hills, Hallowed Be Thy Name – van még kérdés?

Az Iron Maiden az első két album után már befutott bandának számított Európában, és minden a lehető legjobb úton haladt tehát ahhoz, hogy a még szélesebb köztudatba is betörhessenek. A Killers turnéján azonban felerősödtek a Paul Di'Anno életmódjával kapcsolatban azelőtt is jellemző problémák: az énekes egyre többet ivott, és – a többiekkel ellentétben – a drogokkal is előszeretettel flörtölt. Mindez ekkorra már Paul élő teljesítményén is meglátszott, Steve Harris és Rod Smallwood menedzser pedig úgy látták: hosszabb távon a frontember veszélyezteti a zenekar karrierjét. Így aztán viszonylag gyorsan megszületett a döntés, hogy Di'Annónak mennie kell. Hiba lenne azonban elhallgatni, hogy a bandának bizonyos szinten még kapóra is jött ez az egész: Harrist ekkoriban köztudottan azzal lehetett a leginkább feldühíteni, ha Paul hangja és nyers előadásmódja miatt a punkmozgalommal hozták őket kapcsolatba.

A már ekkoriban is teljesen tudatosan építkező Iron Maiden természetesen nem a semmibe lépett tovább, ekkorra ugyanis már megtalálták Paul utódját, a 23 éves Bruce Dickinsont, aki addig a Samsonban énekelt. Bruce, ahogy mondani szokás, igazi énekes őstehetség volt: sosem járt énektanárhoz, mégis tökéletesen tudott bánni nagy terjedelmű, Paulétól gyökeresen eltérő karakterű hangjával. Felvételét tekintve az sem volt éppen utolsó szempont, hogy fanatikusan imádta, ismerte a történelmet, a szépirodalmat és a képzőművészetet, amelynek a későbbiekben a szövegek terén rengeteg hasznát vették. Paul Di'Anno: „Már akkor is elismertem, hogy Bruce jobb énekes a Maiden számára, mint én, és ezt a mai napig így gondolom. Soha az életben nem tudtam volna olyan markánsan letenni a névjegyemet az első két anyag utáni lemezeken, mint ő, mert sokkal inkább az ő torkához passzolnak azok a nóták – én soha nem lennék képes úgy énekelni azokat a számokat, mint ő. Az összehasonlításnak azonban nem látom sok értelmét, mert nekem ugyan nincs meg a hangom az ő dalaihoz, de neki sincsenek meg az adottságai az első két lemez nótáihoz. Az első album és a Killers többek között az én agresszív stílusom miatt lett akkora klasszikus, Bruce magas, operásabb torka pedig teljesen más karaktert adott a bandának."

Di'Anno ettől függetlenül a mai napig esküszik rá, hogy bizonyos későbbi dalokat még vele kezdett el próbálni a zenekar, sőt, állítólag rendelkezik is ilyen demófelvételekkel. A csapat többi tagja szerint ez nem igaz. Clive Burr: „Semmi tudatosságról nem volt szó, csakis természetes fejlődésről. A zenekar anélkül haladt előre, hogy konkrétan megbeszéltük volna, miként szóljanak az új dalok. Nekem az sem rémlik, hogy Paullal bármit is rögzítettünk volna a Number lemez nótái közül, bár mindez már nagyon régen történt, szóval lehet, hogy nem emlékszem tökéletesen. De szerintem minden új volt akkor, egyetlen régi ötletet sem hasznosítottunk." A banda ősrajongói közül persze sokan nem örömujjongtak az énekescsere miatt. Bruce Dickinson: „A fanatikusok nehezen fogadtak el, hiszen az ősrajongók számára a Maiden országos cimborák gyülekezete volt a londoni East Endről, és nehezen viselték, hogy a régi haverok útjai elváltak. De Paul egy vagány külvárosi srác volt, Steve pedig feltétlenül meg akart szabadulni attól a punkos íztől, amit az éneke adott az egyértelműen heavy metalos zenei alapoknak."

A harmadik lemez anyaga a tagok szerint hihetetlenül gyorsan állt össze, Dickinson pedig sokkal jobban belefolyt a munkába, mint elődje (igaz, ezt utólag a borítón nem jelölték, mivel Bruce Samsonnal kapcsolatos szerződéses kötelezettségei nem tették lehetővé). A dalszerzésre aránylag sok idejük állt rendelkezésre, majd a Maiden esetében a Killersen debütált Martin Birch producerrel vonultak stúdióba, ahol mindössze öt hét alatt kellett befejezniük a felvételeket. Birch: „Paul egyszerűen nem lett volna képes elénekelni azokat a dallamokat, amiket Steve megálmodott. Amikor Bruce bekerült a képbe, nos, az egyből hihetetlenül kiszélesítette a lehetőségeinket az új albumon." A munkába az előző lemez előtt becsatlakozott Adrian Smith is sokkal inkább belefolyt, mint a Killersnél, gitárosként pedig hihetetlen összhangot talált Dave Murray-vel. Smith: „Előzetesen eldöntöttük és kidolgoztuk, ki mit játszik majd közülünk. Itt elsősorban az eltérő stílusunk volt meghatározó, de nagyjából ötven-ötven százalékos arány jött ki, és ez később sem változott. Davey is és én is másképp játszunk: ő több tremolót használ, ilyesmi... Az is különbség, hogy én soha nem voltam elméleti megközelítésű, skálázós gitáros, sokkal inkább érzésből, bluesosabban játszom."

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a munka fennakadásoktól mentesen haladt. A stúdióban folyamatosan bizarr események történtek, miután a csapat rögzítette az ördögi tematikával is flörtölő nótákat: sorozatban égtek ki a villanykörték, a helyi alkalmazottak végig furcsa zajokra panaszkodtak, és végül bizonyos berendezések is tönkrementek. A csúcspont mégis az volt, amikor a felvételek végső stádiumában Birch autója karambolozott egy apácákat szállító minibusszal, és a javítási munkálatok pontosan 666 fontra rúgtak... Steve Harris: „Tény, hogy történt egy csomó különös dolog a felvételek során, de ezeknek semmi köze nem volt a 666-os témakörhöz... Egy rakás dolog elromlott, és teljesen be kellett újítanunk a felvételi berendezéseket, mert az első cuccok egyszerűen nem úgy rögzítették a zenét, ahogy kellett volna. De ilyesmi bármikor történhet – ezúttal kicsit több hasonló problémánk akadt, ennyi az egész. Martin sztorija a karambollal egyébként szintén igaz volt. Olyannyira, hogy ő maga kérte: kerekítsék fel azt a bizonyos számlát 667 fontra..."

A zenekar a munkálatok végén már hihetetlen kapkodásban volt a lekötött turnék és a kitűzött lemezmegjelenési dátum miatt: jellemző, hogy mire az anyag elkészült, ők maguk sem tudták pontosan megítélni, mire is jutottak. Birch: „Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy a lemez korszakhatárt jelent, és meg fogja változtatni az életüket, ők azonban nem nagyon hitték el ezt." A maximalista Steve Harris persze a producer életét sem könnyítette meg, amikor az utolsó pillanatban majdnem a teljes albumot átkevertette, de végül – szinte csodával határos módon – minden összeállt a kitűzött időpontra.

A The Number Of The Beast albumot a Run To The Hills, minden galoppozó, himnikus heavy metal témák leghíresebb prototípusa vezette fel kislemezként az év februárjában (rajta B-oldalként a Total Eclipse című témával, ami az utolsó pillanatban maradt le a lemezről a tempós Gangland javára). A dal egyből a brit listák hetedik helyére került, maga a teljes anyag pedig 1982 márciusának végén került a boltokba, és valóban egészen új szintekre emelte az Iron Maiden zenéjét. A Killers a maga nemében tökéletes album volt, igazi etalon a '80-as évek elején, a NWOBHM mozgalom friss hajtásai között – senki sem hitte volna, hogy ennyire nyilvánvalóan és gördülékenyen sikerül felülmúlniuk, de mégis abszolválták a mutatványt... A The Number Of The Beast sodró lendülete tulajdonképpen még így, harminc évvel később is elsöprő: ezen a lemezen egyszerűen nincs gyenge pont, és tökéletesen érthető, hogyan alapozta meg a csapat máig kitartó szupersztár-státuszát. A titok egyszerű: a megújult felállású Iron Maiden minden idők egyik legtökéletesebb heavy metal gépezete volt, és ez az album minden egyes másodpercén hallatszik. Az is, hogy ezt valahol mélyen ők maguk is pontosan tudták.

A lemez vehemens tempóban kezdődik: az Invaders jellegzetes iramban dönget végig az emberen Harris összekeverhetetlen basszusfutamaival, de nem tudom eléggé hangsúlyozni Clive Burr érdemeit sem, aki egyszerre ösztönös és rafkós játékával hihetetlenül sokat tett hozzá a Maiden hangzásához. Dickinson dallamai azonban egyből adnak a dalnak egy olyan extra töltést, amit Paultól valóban soha nem kaphatott volna meg a zenekar. Hangulatilag ehhez képest új vizekre eveztek a csodálatos torzítatlan verzékkel induló Children Of The Damnedben, ahol a berobbanó refrén csak fokozza a hatást, majd újból magasabb fokozatba kapcsolnak a közismert kis hangjátékkal induló The Prisonerrel, amely a korai Maiden karrierjének egyik legerősebb kórusát rejti. Ugyanígy a színész Patrick McGoohan bevezető dialógusa is kultikus, amelyet a hasoncímű tévéműsorból kértek kölcsön. A meglehetősen konzervatív ember hírében álló McGoohan az utolsó pillanatban adta meg az engedélyt a bandának, jó pár körömrágós órát okozva ezzel Smallwoodnak. A Prisoner mindenesetre az album egyik ékköve, amely a csapat szerint is remekül működött élőben – sosem fogom megérteni, miért nem játsszák, utoljára valamikor a '90-es évek elején volt rendszeres pont a setlistjükben... A megadallamos, hatalmas szólófutamokkal teli, tökéletes építkezésű 22 Acacia Avenue a lemez kevésbé nyilvánvaló oldalát képviseli. A dal ősét még Adrian Smith előző bandája, az Urchin is játszotta, Harris az ő egyik koncertjükről jegyezte meg a témát, és ezt gyúrták végül át a Number lemezre, kiegészítve az elsőlemezes Charlotte The Harlot szövegi folytatásával.

Az album eddig is perfekt, a második felén szereplő három dal azonban minden későbbi Maiden nótánál fontosabbnak bizonyult. A Steve egyik rémálma, illetve az Omen II film által ihletett címadó dal a mai napig az egyik legismertebb heavy metal szerzemény a világon, és az ember ma már éppen amiatt lehet hajlamos elsiklani a tökéletessége felett, mert annyira nyilvánvaló örökzöld. Márpedig ez a dal akkor is minden idők egyik legjobb metal nótája, ehhez nem fér kétség. Tisztán emlékszem, amikor először hallottam: egy újszülöttnek minden vicc új, én pedig szabályszerűen megőrültem a fokozatosan kibontakozó feszültségtől, majd a Bruce sikolya után teljes erővel berobbanó zenekartól. Az pedig, ahogy még a szólókban is fokozzák a feszültséget, több mint mesteri. Épp az ilyen dalok – meg persze a profi menedzselés... – miatt nincs semmi meglepő abban, hogy a Maiden egy mai tizenévesnek is ugyanazt mondja, mint egy harminc évvel ezelőttinek. A Run To The Hills hasonlóan perfekt dal, bár sokkal rövidebb, és ha lehet, még direktebb, a záró Hallowed Be Thy Name eposz pedig szintén tökéletesen foglalja össze az egész műfaj lényegét. Erre sem mondom, hogy nem hallanék tőlük a koncerteken helyette kevésbé nyilvánvaló darabokat, de reálisan belegondolva pontosan értem, miért nem hagyhatják el: a halálraítélt zseniális monológja a Maiden brand egyik legalapvetőbb eleme. A „klasszikus" szó vajmi keveset mond el arról, mekkora jelentőséggel bír a műfajban ez a téma... Nem is csoda, hogy a már említett Gangland némileg el is sikkad a Run To The Hills és a Hallowed között, bár természetesen ez is kiváló téma. A három húzóslágerhez azonban nem ér fel.

Érdekes, hogy maga Harris utólag már nem elégedett maradéktalanul az anyaggal: „Az Invaders utólag nézve már nem volt annyira jó. Lecserélhettük volna valami erősebbre, de akkor nem volt elég anyagunk, így maradt ez. Csak abból gazdálkodhattunk, ami időre elkészült... Azt is hibának tartom ma már, hogy végül a Total Eclipse lett a Run To The Hills kislemez B-oldala, nem pedig a Gangland. Jobb lenne a lemez, ha inkább fordítva döntünk, és a Total Eclipse kerül fel az albumra, a Gangland pedig megy a kislemezre." Ezt tehát a magyarázata annak, hogy az 1998-as újrakiadáson már a Total Eclipse is ott díszeleg, beékelve a Gangland és a Hallowed Be Thy Name közé.

A The Number Of The Beast nagy sikere tulajdonképpen előre programozott volt. Már a Run To The Hills elsöprő fogadtatása is láttatta, hogy nagyot fognak robbantani, mégis minden előzetes várakozást felülmúlt, amikor az anyag a brit albumlisták első helyén debütált, majd még egy további héten át ott is maradt. A kiadvány iránti kereslet a későbbiekben sem lankadt, egészen az év végéig a brit listák első hetvenöt helyezettje között szerepelt, és Amerikában is jól indított. A csapat a következő hónapokban elsősorban az Államok megdolgozására koncentrált: mind a Scorpions, mind a Rainbow, mind a karrierje anyagi csúcsán álló Judas Priest turnéjába becsatlakoztak. (Elég sokat adnék érte, ha ezek közül bármelyik körútra vissza lehetne utazni, és igen nehezen tudnám eldönteni, hogy a Blackoutot turnéztató Rudolf Schenkerék vagy a Screaming For Vengeance-szel nyomuló Priest előtt csekkolnám-e az ereje teljében lévő Maident...) Mire az év őszére az összes kör lefutott, az Iron Maiden a tengerentúlon is kinőtte a nyitózenekari státuszt. Dickinson: „A csatlakozásom előtt a kiadó azt mondta a többieknek: az Iron Maiden soha nem futhat be az Egyesült Államokban, mert túl agresszív hozzá a zene. Aztán miután kijött a Number lemez, és Amerikában is hatalmas sikert aratott, sokan azt kezdték gondolni, mi leszünk az aktuális havi szenzáció, mint mondjuk a Twisted Sister... De igazság szerint mi már akkor is sokkal több rokonságot éreztünk mondjuk a Grateful Deaddel. Ma meg igazából nincsenek is ilyen típusú zenekarok, a legközelebb talán a Pearl Jam vagy Neil Young állnak ehhez a kategóriához. Ezek azok az előadók, akik csakis azt csinálják, amit ők maguk akarnak."

A banda iránti keresletről mindent elárul, hogy The Number Of The Beast kapcsán tíz hónap alatt összesen 179 koncertet adtak a négy kontinensen, amelyek során több mint egymillióan látták őket. Ekkor ragadt rájuk a máig használatos Beast szinonima is, hiszen az anyag turnéja The Beast On The Road néven futott. Az Iron Maidennel együtt a heavy metal műfaj is végleg révbe érkezett, hiszen csak egy ilyen zseniális lemezre – meg párhuzamosan az év nyarán kiadott, már említett Screaming For Vengeance-re – volt szükség ahhoz, hogy a NWOBHM mozgalom áttörjön minden határt, és tényleg elárassza az egész világot. Ezek után aligha kérdőjelezheti meg bárki is, hogy a lemez a műfaj történetének egyik legfontosabb mérföldkövét jelenti. A sátános témájú dalok, így a címadó és a Children Of The Damned szövegei miatt kirobbant botrányok szintén csak a Maiden malmára hajtották a vizet, hiszen a főleg Amerikát jellemző tiltakozások, alaptalan felháborodások is csak pörgették a nevüket a médiában.

Érdekes módon a csapatban még a sikerek ellenére sem volt sétagalopp az élet ekkoriban. Harris a turnén többször is összeütközésbe került Bruce-szal, mert úgy ítélte meg, hogy a színpadon bakkecskeként rohangászó énekes túlságosan is a középpontba próbál kerülni, de aztán végül persze megszokták egymást. Dickinson: „Steve és köztem mindig is volt bizonyos távolság, ugyanis teljesen eltérő nézeteket vallunk. A The Number Of The Beast és az azt követő Piece Of Mind albumok elkészítése közben úgy harcoltunk egymással, mint a kutya meg a macska. Kibékíthetetlen ellentét volt köztünk, és talán éppen ezért lettek ezek a lemezek a legjobbak, legalábbis szerintem. Az akkori turnékon rendszerint utáltam reggelenként felkelni, mert tudtam, hogy egész álló nap egy kemény falba kell majd vernem a fejem. Aztán később úgy gondoltam, hogy inkább megadom magam, és megpróbálom élvezni ezt az egészet. Ennek köszönhetően mindketten feloldódtunk és nagy cimborák lettünk." Clive Burr túlzott partizása szintén komoly problémákat okozott: az utolsó csepp a pohárban az volt, amikor a dobos egy amerikai koncerten végig a dobszerkó mellé helyezett vödörbe hányt, miközben játszott. Harris és Smallwood ismét döntöttek: Burrnek mennie kellett. Utódja Nicko McBrain lett, aki az 1983 májusában kiadott Piece Of Mindon tette le névjegyét a zenekarban. Csakis a Number album erejét igazolja, hogy utóbbi anyagot akkoriban sokan csalódottan fogadták, ami mai fejjel szinte röhejesen hangzik, hiszen szintén tokkal-vonóval együtt klasszikus mesterműről beszélünk. Az előd által magasra srófolt elvárások azonban megugorhatatlannak tűntek.

Habár a Maiden fénykorában a Somewhere In Time és a Seventh Son Of A Seventh Son lemezek még a The Number Of The Beastnél is jobban fogytak, mára az 1982-es album számít a banda legsikeresebb kiadványának azáltal, hogy napjainkig nagyjából 7 millió példányban kelt el világszerte. Az anyag kultuszát jól jellemzi, hogy amikor 2005-ben, a The Early Days DVD kapcsán ismét kiadták single-ként a címadó dalt, az a brit listák harmadik helyére került, bakelit kislemezen pedig ma is évről évre a legkelendőbb kiadványnak számít Nagy-Britanniában.

Megoszlanak a vélemények arról, melyik az Iron Maiden legerősebb albuma, mindenkinek más a személyes favoritja is, az azonban nem képezheti vita tárgyát, hogy a szörnyeteg karrierjének legfontosabb, legklasszikusabb mérföldköve a The Number Of The Beast. Megkerülhetetlen.