Shock!

Érdekes módon a Europe hosszú évekig kimaradt számomra. Annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek hard rockját kifejezetten szeretem, Joey Tempesttel és bandájával sokáig elkerültük egymás. Szépen lassan azonban csak utat talált hozzám a zenekar, először a nagy slágerek, illetve klasszikus lemezek (főleg a Wings of Tomorrow és Final Countdown kettős), majd pedig a Secret Society révén. Mikor a megjelenést követően kisebb késéssel beszereztem az újraaktivázóldás utáni második lemezt, rögtön dobtam egy hátast, és lehet, furcsa kissé, de máig ez a kedvenc Europe korongom. Szerencsére a tavaly napvilágot látott Last Look at Eden sem marad el tőle, így természetes volt, hogy az idén minket sajnálatosan elkerülő turné egyik szlovák állomásán ott a helyem.

Északi szomszédainknak igen érdekes fogalmai lehetnek a sportcsarnokokról, a nagyszombati „aréna” ugyanis nagyjából egy méretesebb tesiteremnek felel meg, melyek jobb oldalára sikerült egy kb. hétsoros ülő lelátót passzítani, így koncertterem helyett inkább az az érzés fogott el, mintha egy kissé szerényebb szalagavató ünnepség helyszínén lennék. Szintén meglehetős rutintalanságra vall, hogy február elején, szakadó hóesésben az a szomorú hír várja a bulira érkezőt, hogy ruhatár itt bizony nincs, úgyhogy tessék csak szorongatni végig a kabátot, illetve, hogy a jelenlévő uszkve kétezer ember egyetlen, kb. öt méter hosszú pultnál tud magának bárminemű folyadékot szerezni. Ráadásul a jegyemet sem kérte el senki, úgyhogy ha legközelebb Szlovákiába tévedek koncertre, lehet, érdemes lesz első körben belépő nélkül próbálkozni! Utóbbi persze csak vicc, hiszen ezen az estén a svéd csapat teljesítménye alapján kétség nem férhetett hozzá, hogy megérdemelték a húsz eurómat, sőt, a koncert után nyugodt szívvel leperkáltam volna még egyszer ennyit, ha ezzel rábírhattam volna őket, hogy pár nótát nyomjanak még el.

Bármennyire is méltatlannak tűntek első blikkre a körülmények, azt el kell ismernem, hogy a hangzás kifogástalan volt. Szépen, arányosan szólt minden, kristálytisztán lehetett hallani Mr. Tempestet is, és dinamikailag is nagyon rendben volt a buli. Az már tényleg csak felesleges szőrszálhasogatás, hogy az első pár nótában picit talán túl sok volt a szinti John Norum gitárjának rovására, de az ötödik Scream of Anger riffjei már úgy dörrentek meg, ahogy illik, és innentől már tényleg nem volt mibe belekötni.

Bár a Europe színpadi látnivaló tekintetében nem egy Mr. Big, Joey Tempest szerencsére egymaga elvitte a hátán az egész bulit. Abszolút uralta a színpadot, és bár rajta kívül maximum Norum kissé idétlen mozgása jelentett extra látnivalót, mégsem volt egy fikarcnyi hiányérzetem sem. Állítólag Joey nem egy túl kellemes figura, színpadi énje azonban végtelenül szimpatikus volt. Pörgött, ugrált, mosolygott, buzdított, és annak ellenére, hogy a szlovák közönség meglehetősen sótlan volt, egy percre sem láttam rajta azt, hogy rutinból nyomná a bulit. A hangszeres szekció kissé a háttérbe húzódott, de hibátlanul játszott le mindent. Ian Haugland és John Levén – előbbi első ránézésre kissé darabos mozdulatai ellenére – atompontos ritmusszekciót alkottak, és kellő húzást biztosítottak a nótáknak. John Norum ízléses, feelinges stílusa védjegy, de szintén ki kell emelnem Mic Michaelit, aki gyakorlatilag egymaga pakolta a vokálokat Joey Tempest alá.

Sokan támadták a Europe-ot visszatérésük óta, de az azt hiszem leszögezhető, hogy már a Start from the Darknak is az volt az egyik legfőbb üzenete, hogy ez a zenekar nem nosztalgiázni akar, nem a múltba néz, hanem korszerű, modern, és elsősorban minőségi muzsikát kívánnak játszani úgy, ahogy az belőlük ma jön. Ennek megfelelően a koncertprogram sem volt nosztalgiázós, sőt, a műsor felét a visszatérés utáni három lemez dalai alkották. Közülük is természetesen extra figyelmet szenteltek a tavalyi Last Look at Edennek, melyről öt dal is elhangzott. A lemezt nyitó Prelude felvezetése után a címadóval kezdtek, melyet szép sorjában követtek a többiek: a Gonna Get Ready még a show elején került elő, majd jött a hátborzongató, monumentális No Stone Unturned, a koncert vége felé pedig a gyönyörű New Love in Town. A lemez erejét mutatja, hogy a kötelező terra-sláger Final Countdown mellett a másik ráadásnóta az Eden legbivalyabb nótája, a The Beast volt. Sajnos a Secret lemezt egyedül a Love is not the Enemy képviselte, míg a visszatérést jelentő Start from the Darkról csak a címadó hangzott el, érdekességéként hallhattuk viszont John Norum utolsó szólólemezének címadóját, az instru Optimust, melyet kissé megcsavarintottak egy félig-meddig rögtönzöttnek tűnő zenekari kísérettel is.

A Norum utáni érából a kihagyhatatlan Superstitious mellett előkerül még a bulis Gonna get Ready, illetve meglepetésemre a kiváló Seventh Sign is, de a legkellemesebb meglepetést a Stormwind lemez Scream of Angerje jelentette, mely a fentebb már említett The Beast mellett a koncert leginkább harapós pillanatait hozta.

Természetesen a kötelező slágerek sem maradhattak ki, a kezdetben csupán egy szál akusztikus gitárral elővezetett Carrie spontán népünnepélybe torkollott, de nyilván a csúcspontok közé tartozott a Stormwind, illetve a ráadás előtt elnyomott Cherokee – Rock the Night kettős is, az i-re a pontot pedig természetesen a záró Final Countdown tette fel.
Ezen az estén ismét bizonyították a fiúk, hogy a Europe bizony ereje teljében van, és igenis ott a helyük a hard rock mezőny elitjében! Alig várom a Kiss előtti bulit!