Shock!

Nem panaszkodhatnak mostanság a thrash műfaj rajongói: még csak március van, de már itt járt a Sodom, ezen a napon érkezik a Death Angel, egy hónap sincs hátra a Slayer és a Megadeth közös fellépéséig, májusban pedig a Voivodnak örülhetünk. A Killfest néven futó monstre esemény a lehető legtökéletesebben illett ebbe a mezőnybe, hiszen három nagyon komoly név vonult fel egy este alatt, akik eltérő módon, de mégis közeli rokonokként játsszák a műfajt. Ráadásul az ember egy pillanatig sem érzi úgy egyikük láttán sem, hogy a produkció felvarrós farmermellény és magasszárú edzőcipő nélkül értelmét veszti.

A belga After Allnak pont az elköszönésére értem a PeCsába, így csak Kiss Gábor kollégát tudom idézni: külföldi bandákat nézve korrekt középmezőnyös teljesítményt hoztak, itthon viszont soha az életben nem szólal meg ennyire profi módon egyetlen zenekar sem. Neki legyen mondva!

Az igazat megvallva soha nem gondoltam volna, hogy valaha az életben koncerten láthatom a Bay Area egyik legagyasabb thrash/power csapatát, a Heathent – pláne, mióta Lee Altus főállásban az Exodusban üzemel –, de végül csak összehozták a visszatérő lemezt, és majdnem pontosan húsz évvel első és egyetlen magyarországi jelenésük után ismét eljutottak Budapestre. A neten olvasott előzetes setlistek alapján elég furcsának találtam, hogy mindössze négy dalt nyomnak, és az a négy is mind új, de ez csak addig tűnt kétesélyes vállalkozásnak, amíg színpadra nem robbantak az Evolution Of Chaost is indító Dying Seasonnel. Nem mondom, hogy nem szólhattak volna jobban – a gitároknál hiányzott még egy kis extra kakaó, és a tarkopasz David White is halkabb volt a kelleténél –, de amit elővezettek, abban bizony nem lehetett hibát találni.

Ilyen kultikus neveknél különösen komoly bátorságra vall teljesen ignorálni a klasszikus nótákat, de mivel a tavalyi album bivalyerős, végül összességében nem támadt hiányérzetem, azt pedig különösen jó érzés volt látni, hogy a közönség láthatóan értő arcokból állt, akik együtt dörögték Daviddel a veretes sorokat. A koncertet is főleg ő adta el, Altus, a programozófejű Kragen Lum és a fehér ingben domborító Jason Viebrooks basszer inkább csak szolidan bólogattak a helyükön, de itt úgysem ezen van a hangsúly, hanem a kifinomult muzsikáláson. Márpedig aki ízes gitározásra, komoly, nagyon okos hangszerelési finomságokra, technikás megoldásokra (Darren Minter dobos egy zseni!) és fülbemászó dallamokra vágyik, az a Heathentől 2011-ben is ugyanúgy megkapja ezt, mint ahogy a '80-as évek végén. A négy dal közül egyértelműen a japán földrengés és cunami áldozatainak dedikált záró No Stone Unturned vitte el a pálmát, utóbbi olyannyira meggyőző volt élőben is, hogy még kedvenc Evolution dalom, az Undone ignorálását is megbocsátottam miatta. Bár érteni így sem értem, ezt ugyanis az isten is koncertekre teremtette... Na mindegy, a lényeg, hogy a Heathen minden ízében old school módon hozta a kötelezőt, és baromira nem laktam jól velük ebben a 35 percben. Remélem, nem kell újabb húsz évet várni, mire ismét eljutnak Budapestre... Nyilván nem egy Heathen klubbuli lenne a világ legkaszálósabb vállalkozása, de nagyon remélem, hogy valaki fantáziát lát majd benne, ha esetleg a csapat úgy dönt, hogy egyszer önállóan is nekivág Európának.

A Destruction még Altuséknál is régebbi motoros, ráadásul jó rég jártak Magyarországon, így aztán nem csoda, hogy a közönség kiéhezetten várta őket, és már a nyitó Curse The Godsnál méretes daráló alakult ki az első fertályon. (Érdekes, hogy változnak az idők: a magyar közönség általában még hat-hét éve is csak értetlenül nézett ki a fejéből, ha a színpadról valaki circle pitet emlegetett, mára viszont teljesen spontán módon jön a dolog.) Mivel több mint egy bő évtized eltelt már azóta, hogy a két főagy, Mike Sifringer gitáros és Marcel „Schmier" Schirmer basszusgitáros/énekes ismét egymásra találtak, senkinek sem okozhatott különösebb meglepetést, hogy a Heathenhez hasonlóan a Destruction sem kívánt fáradt nosztalgiázásba kezdeni. Vagyis aki kizárólag a '80-as évek dalait akarta hallani, alaposan mellélőtt: a kezdőnóta után hangulatfokozásnak még jött a Mad Butcher meg később a Bestial Invasion, aztán szevasz, a többi dal mind a nagy kibékülés óta kiadott anyagokról szólt. Gond azonban itt sem volt egy szál se: a németek kimondottan erős lemezeket csináltak az utóbbi évtizedben, a legfrissebb Day Of Reckoning kapcsán pedig még azt is meg merem kockáztatni, hogy mind közül a legizmosabb, szóval nem is hiányoltam semmit. Pláne, hogy a Destruction is hihetetlenül komoly utat tett meg a '80-as évek közepe óta, ha mondjuk Mike és Schmier hangszeres tudását tekintjük... A fiatal lengyel dobos, Wawrzyniec „Vaaver" Dramowicz eszelős tempót diktált a két öreg motorosnak, szóval tényleg megállíthatatlan gépezetként nyomultak, odalent pedig végig ment a fékevesztett tombolás.

A színpadkép tökéletesen illett a banda nyers, agresszív világához: három fémkoponyával felékesített mikrofonállvány elöl Schmiernek, két oldalsó vászon és semmi extra fény, aztán hajrá, egymás után sorjáztak a mindenféle felesleges cicomától mentes germán thrash opuszok. Mike-ék nem erőltették túl az új lemezt, két nótát toltak el róla (az Armageddonizert és a klipes Hate Is My Fuelt), a műsor azonban egységesen erős és mindenféle üresjárattól mentes volt. Habár ők maguk esküsznek rá, hogy a Destruction trióban az igazi, nekem azért néhol hiányzott egy második ritmusgitár, főleg Sifringer jellegzetes szólói alatt ürült ki néha feltűnően a zene, de úgy is nézhetjük a dolgot, hogy ez a három hangszer legalább tisztán szólt... A trió felállás a nagy színpadi akcióknak sem kedvez annyira, a hangulat azonban így sem lehetett volna ennél jobb. A hórihorgas Schmier ugyan szerintem jobban nézett ki szőkén, mint feketére festett hajjal, de ez már teljesen mellékes (pláne a csövest formázó Mike mellett...). Őket is bármikor megnézném egy kicsivel hosszabb önálló klubbulin.

Az a legjobb ebben a turnéfelállásban, hogy mindhárom fő résztvevő ízig-vérig thrasher, ám különböző oldalról közelítenek. A Heathen dallamosabb, kifinomultabb világával szemben a Destruction képviselte a nyers, fékevesztett vadállatiságot, az Overkillt pedig nem is tudnám másképp leírni, mint az erő megtestesítőit, akik valahol középúton helyezkednek el a kettő között. A legtöbb nagy favoritomat láttam már az évek során, ők azonban valahogy kimaradtak: '98-as első budapesti koncertjükre az akkori hatalmas és szokatlan dömpingben középsulis ifimetalosként már egyszerűen nem futotta a zsebpénzemből, 2001-es szigetes fellépésüknél nem voltam itthon, a környező országokban meg valahogy mindig akkor és úgy játszottak, hogy éppen nem tudtam elmenni. Amikor legutóbb már az Obituaryvel közös magyar dátum is megvolt, aztán végül az egész turné meghiúsult, még az is átsuhant az agyamon, hogy talán soha az életben nem tudom majd elcsípni őket. De hálistennek tíz év után végre ismét itt voltak, méghozzá az utóbbi évtized talán legerősebb Overkill anyagával, az Ironbounddal a hónuk alatt. Kell ennél több?

Nagy gondban vagyok, ha érzékeltetnem kell a Blitzékből áradó energiát, ugyanis lehetett akármilyen meggyőző és szimpatikus a Heathen, játszhatott akármilyen elánnal a Destruction, ezek a keleti parti veteránok egyszerűen más dimenzióban mozognak hozzájuk képest. Egy olyan elitklubban, amelyiknek csak nagyon-nagyon kevés tagja van: a Slayer, a Death Angel, a megboldogult Pantera, az Exodus és jobb napjain még talán az Anthrax tartozik ide, más azonban nem igazán jut eszembe, és ez nem túlzás. Magyarán szólva e másfél óra alapján simán ki merem jelenteni, hogy az Overkill a világ egyik legjobb koncertzenekara. Ahogy színpadra robbantak az utolsó anyag kilenc perces nyitódalával, a The Green And Blackkel, ahogy Blitz a villódzó fények és a füstáradat közepette kirohant középre, betámasztott a kontrollon azokkal a jól ismert mozdulatokkal, és végigrongyoltak a brutálisan húzós nótán, az egyszerűen katartikus volt. Nem véletlenül ódzkodtak a nagy bandák a '80-as években attól, hogy magukkal vigyék az Overkillt előzenekarként, ezzel a lendülettel ugyanis jóformán lehetetlen versenyre kelni.

Pedig a deszkákon igazából nem történnek különösebben látványos dolgok: a Jean Reno törpeváltozatát formázó D.D. Verni egy helyben rója a köröket, a két gitáros, Dave Linsk és Derek Tailer kétoldalt állva hozzák a klasszikus thrash/power riffeket és a veretes szólókat, Ron Lipnicki dobos meg hátul tolja alájuk az alapokat, de akárcsak a Slayernél, itt sem kell külön show ahhoz, hogy az ember a nézőtérről figyelve fokozatosan elveszítse az eszét és levetkőzze minden gátlását. Az az energia, ami például a ma is hihetetlenül szikár, inas Blitzből árad, még a rockszínpadokon is párját ritkítja, pedig ő sem az a fajta frontember, aki a csillárra mászik és szörföl a kezeken. De valahogy éppen mindig akkor áll fel a kontroll tetejére felemelt kézzel, amikor még tovább kell fokozni a hangulatot, épp akkor ereszti el valamelyik hibbant sikolyát, amikor arra szükség van, remekül adagolja jellegzetes beszólásait („you make me feel like I'm 49 again") és pont akkor adja át a terepet a hangszereseknek, amikor elérkezik az idő. Tökéletes frontember, ehhez nem is férhet kétség.

Mivel az Overkill eddig tizenöt stúdiólemezt készített, nyilván akadnak nagy kedvencek, amik egy koncerten kimaradnak a szórásból, de sokakkal ellentétben ők ügyelnek arra, hogy a kötelező slágerek mellett mindig szerepeljen a programban egy-két kevésbé nyilvánvaló kuriózum is. Ezen az estén talán a Horrorscope albumos Blood Money volt a legnagyobb csemege ebből a szempontból, de az Infectiousnek is igencsak tudtam örülni ugyanonnan. Azt meg láthatóan senki sem bánta, hogy az Ironboundot egyenesen öt téma képviselte, ezek ugyanis egyáltalán nem lógtak ki az olyan tízpontos klasszikusok közül, mint a Rotten To The Core, a Wrecking Crew (aaaaaaaaaaarrrgh!), a Hammerhead vagy a Hello From The Gutter, a Bastard Nation kimértebb, együtténeklős tempói pedig tökéletes pihenőt jelentettek a szüntelenül áradó adrenalinfolyam közepette. A zenészeket méltathatom külön is, de nincs sok értelme: mindenki tudja, milyen topmuzsikusok nyomulnak a '80-as évek nagy amerikai thrashbandáiban, az Overkill pedig még közülük is kiemelkedik. Abba például kevesen gondolnak bele, hogy Linsk már a csapat legtöbb ideje szolgáló gitárosának számít, de a roppant rokonszenves, végig a pengetőkkel zsonglőrködő Tailer is idén szárnyalja túl Bobby Gustafson kilenc évét. Vagyis mindketten megtalálták a maguk fix helyét Blitz és D.D. mellett, és a legfrissebben igazolt Lipnicki is több mint fél évtizede szolgál már a bandában. Az egység tehát látványos és tökéletes, ami pedig származik belőle, az egyszerűen megalázóan jó.

Ritkán foglalkozom külön a fényekkel, ám az Overkillnél ezt a témakört sem lehet megkerülni: a stroboszkópot ugyan többen is sokallták, de szerintem csak még jobban fokozta a hatást, a démoni vörös, zöld, kék és lila lámpák pedig szintén sokat tettek hozzá az elhangzottakhoz az Ironbound borítós állat háttérvászonnal együtt. A hangzás is közelítette a perfektet, így amikor a laza Old School vidámkodásával lezárt rendes műsoridő után az elementáris Deny The Cross – Elimination – Fuck You hármassal elbúcsúztak a színpadtól, aligha akadt olyan ember a korrekt félházas tömegben, aki elégedetlenül távozott.

Talán tiszteletlenség ilyet mondani, úgyhogy meg is követem érte Kerry Kinget, de egyelőre nem látom biztosítottnak, hogy idén is a Slayer kapja majd az év koncertje címet. Márpedig ez ugyebár példa nélkül állna...