Milyen stílusra következtet a kedves olvasó, ha megtekint egy zenekari fotót, és segítségül még azt is eláruljuk, hogy Roadrunneres csapatról van? Ugye, valami napjainkban oly divatos, nagyon mérges tömény metalcore durvulatra (imádom ezt a szókapcsolatot) itt-ott dallamos énekkel megtámogatva?
megjelenés:
2004 |
kiadó:
Roadrunner / Record Express |
pontszám:
6 /10 Szerinted hány pont?
|
Nos, szó sincs ilyesmiről, viszont a borítóra pillantva máris közelebb járunk az igazsághoz. Na, melyik műfaj védjegye lehet ez a gigantikus bárdot hurcolászó, májgörnyedéssel küzdő viking sisakos kobold? Bizony a true metalé.
Luca Turillit innentől fogva több szempontból is lemondásra szólíthatjuk fel, ugyanis amíg a true-ság mérő készülék nála max. 9-est mutat, addig itt bizony kiakad, túlmelegszik és felrobban. Amennyi szerencsétlen sárkányt, orkot, erdei manót itt a jobb sorsra érdemes hősök lemészárolnak, attól még J. R. R. Tolkien is besokallt volna. És hát azért az olyan számcímek, mint Swordmaster, Axes Of Evil, Destroy The Orcs is magukért beszélnek, ugyanakkor végképp ellehetetlenítik, hogy a komolyság leghalványabb jelével közelítsünk a zenekar felé.
No, de nyomjunk egy playt, és engedjük, hogy a gitárok hallójáratainkat megrohamozva éles pallósként kaszabolják szét agyunkat... és máris jön az első meglepetés. A dalokban ugyanis két énekes is hallatja ráspolyos hangját. Míg az egyik a vérszívó törpét, Dani Filth-et idéző törvénytelen hangokat hallat, a másik King Diamond és egy kasztrált Udo Dirkschneider közös gyermekeként jellemezhető. Mást hangszínt nem is igen használ, sikít, mintha csak a heréit szorították volna satuba. Eleinte vicces, később még viccesebb. A hangszeres szekció amúgy teljesen rendben van, igaz, ezeket a témákat így vagy úgy a Judas Priest már a Painkiller lemezen mind megírta. Ettől függetlenül egészen húzós dolgokat képesek összehozni, a dobos pl. itt-ott blastbeatekre is vetemedik.
Szó ami szó, a 3 Inches Of Blood nagyon nem az én zeném, ám ettől függetlenül igaz acélszívűeknek bátran ajánlom (Limp Bizkit rajongók kardélre hányása közben pont ideális), magamfajta sznob szemétládáknak pedig csak téli depresszió idején, kedélyjavítónak.
Hozzászólások