Shock!

Bevallom, nekem is csak a tavalyi Szigeten esett le, hogy a kanadai 3 Inches Of Blood nem valami félig-meddig vicces kedvű alakulat, hanem halálkomolyan gondolnak mindent... Az persze addig is nyilvánvaló volt, hogy a figuráknak a vérében van a tradicionális heavy metal, de összességében valahogy nem tudtam velük mit kezdeni.

Élőben ugyanakkor baromi jók voltak, szóval a kétségeim eloszlottak. A Here Waits Thy Doom már a negyedik 3 Inches Of Blood lemez, és egyben az első, amin már nem szerepel a torokproblémák miatt távozásra kényszerült Jamie Hooper, aki azelőtt ugyebár az üvöltős énektémákért felelt. Ezeket most a gitáros Justin Hagberg nyomja nem rosszul, de nem olyan karakteresen, mint Justin.

A 3 Inches Of Bloodban az a jó, hogy totálisan régisulis felfogásban nyomulnak. Habár a dalokban néhol érezni azt a crossoveres dinamikát és intenzitást, ami élőben is olyannyira jellemző volt rájuk, zeneileg vegytiszta heavy metalt kapunk olyan mesterek nyomdokain, mint az Accept, a Judas Priest vagy az Iron Maiden, de – ha már Kanada – bennük van az Exciter és az Anvil pre-thrash feelingje is, sőt, az egyik csúcspont Preacher's Daughterből nem kevés Trouble ízt is kihallani. Hol zakatolós, hol galoppozós riffek, dinamikus tempók és ízig-vérig fémes gitárszólók viszik a prímet a nótákban, meg persze Cam Pipes hol dirkschneideriánusan rekesztős, hol fejhangúan magas énektémái, amiket itt-ott Hagberg üvöltéseivel ellensúlyoznak. Hooper távozásával azonban ez a vonal hátrébb szorult, mint legutóbb, vagyis akit eddig a durva vokalizálás riasztott el tőlük, nyugodtan tehet egy próbát, pláne, hogy a hangzás is abszolút hagyományőrző.

Habár egységesen jó lemez a Here Waits Thy Doom, működnek a dalok, és akár többször is végig lehet pörgetni egymás után, összességében valami mégis hiányzik belőle ahhoz, hogy igazán kiemelkedő lehessen, élőben sokkal inkább átjött a csapat letaglózó ereje. Tragédiáról ugyanakkor nincs szó, hiszen január 18-án ismét nálunk játszanak, méghozzá a The Black Dahlia Murder társaságában.