Shock!

A portugálok bánatos úristenét! Egy órán belül a második onnan származó szomorúzenekarba botlom, ráadásul az A Dream Of Poe az Azori-szigetekről érkezett. Elképzelni nem tudom, mi késztet arra ilyen gyönyörű helyen lakó srácokat, hogy mértéktelen bánatukat osszák meg zene formájában, de hát az élet már csak ilyen különös: van, aki a napsütéstől és a mámorítóan kék óceántól kerül depressziós hangulatba. Hiába, naphosszat ananászt zabálni meg delfineket és bálnákat bámulni alighanem leszívja az ember energiatartalékait.

A formáció egyébként szinte egyszemélyes, az összes hangszert Miguel Santos rögzítette, az éneket João Melonak köszönhetjük, a szövegeket pedig Paulo Pacheco írta. A zene konkrétan My Dying Bride, annak is az igazán búbánatos-vonszolós, mosolyt csak lexikonokból ismerő fajtája, az pedig garantált, hogy már a második dal után, miután a Világ Összes Gondját a válladon hordozod, megnyúlt ábrázattal térképezed fel gondolatban a lakást, hogy merre is található a legkönnyebben összecsomózható kötéldarab.

Nem hiszem, hogy sok újdonságot mondanék azzal, hogy a lemezen található dalok többsége 8-10 perces (a bánat úgy az igazi, ha túlnyújtják), és ugyan az égvilágon semmi újdonságot nem mutatnak, de tény és való, hogy hangulatos mindahány, és el lehet hallgatni akár még egy kellemesen meleg nyári estén is (szigorúan besötétítve, gyertyafénynél, hogy legalább valami minimális síri hangulat meglegyen). Egyébként talán az is elég, ha rápillantasz a borítóra, azon is megtalálható az összes kötelező kellék ahhoz, hogy a napsütést örökre száműzzük életünkből.

Ahogy egy kedves barátom szokta volt mondani: sírva vigad a magyar, így vélhetően nálunk is akad majd néhány rajongója a zenekarnak. Aki a régi Anathemát, a legeslegősibb Paradise Lostot meg a fent említett MDB-t kedvelte, kattintson néhányat és barátkozzon a portugál mókamesterekkel is.