Nincs és nem lesz sosem olyan formáció, amelyik a mára legendássá érett Type O Negative örökébe léphet. De létezik egy zenekar, amely továbbviheti a Green Man örökségének bizonyos hangulatait, és ez a Sal Abruscato által vezetett A Pale Horse Named Death (Johnny Kelly már nincs a csapatban). Ezzel a két mondattal kevesen állnának le vitázni érzésem szerint. A kiszámíthatóan, kétévente érkező lemezek leírnak egyfajta csapásirányt és amplitúdót, ami a kezdeti „hú, végre valami hasonló és hiteles" érzéstől a „hát ez bizony egykaptafa és kiszámítható" célvonalba ért a negyedik kiadvánnyal. Tegyük hozzá, a Type O Negative minden volt, csak kiszámítható nem, még akkor sem, ha azonnal felismerhető és markáns zenei világban mozogtak: minden egyes lemezük más és más atmoszférát, szellemiséget és érzésvilágot hordozott.
Az Infernum In Terra a mai világban bő lére eresztett, majd ötvenöt percben mesél a világ komorabb feléről, az elmúlásról, a sötétségről, az ördöggel való paktálásról, szóval mindenről, ami depresszív és le tud húzni oda, ahova az utóbbi időkben nem nagyon kívánkozunk. Ezért (is) hiányolom Peter Steele szarkasztikus világlátását, pont ez az egyik, ami miatt sosem lesz semmi a Type O-hoz érdemben mérhető. A zene lehet hasonló, még akár egy hang is valamikor, valahol, de valami mindig hiányozni fog az összképből. Csak azért tértem ki erre most, mert biztos én lettem finnyásabb az utóbbi években, de valahogy kínosnak és butának érzem, ha ötvenen túli férfiak több dalban is az ördöggel való cimborálásról énekelnek, legyen ez drog vagy bármi más. Na de lépjünk ezen túl ezen a fiaskón, lássuk a zenét.
Ami... ami nagyjából és szinte pontosan ugyanolyan, mint az előző három A Pale Horse Named Death-albumon megismert szerzemények összessége: vonszolós, síron túli riffek Abruscato minimáldallamaival, amikben azért persze van fogósság. A kezdeti Believe In Something például teljesen rendben van, a Shards Of Glass sem rossz, aztán valahogy kezd összefolyni az egész. Egymás után sorjáznak a mélyen búgó, a pokol üstjében fortyogó dalok, az énekdallamok tökegyformák, a tempó lassú és altató, amivel alapból nincs baj, inkább azzal van, hogy nincs nagyon karaktere a daloknak, mintha kifogyott volna a puskapor. Ha valamire felkaptam néha a fejem, arról rögtön bevillant, hogy jaaa, ennek az eredetijét hallottam már AZOKON a lemezeken annak idején, és persze ezzel sincs baj, mert hát Abruscato nem titkoltan egykori zenekarának világát próbálja új köntösbe bújtatva eladni, még valami olyasmit is nyilatkozott mostanság, hogy ez egy új kezdet, új lapot nyitott, ugyanazzal a hangulattal, de friss megközelítéssel. Nos, én ezt a friss megközelítést nem nagyon vettem észre. Sajnos.
Meghallgattam a lemezt számos alkalommal, de nem nagyon tapadt a fülembe semmi, ami pont azt árulja el nekem, hogy hiába hallgatom én ezt még akármennyiszer, nem fog „beütni", még csak jóra sem fogom hallgatni. Ha éppen úgy támad kedvem, meghallgatom majd később is tán, nem kapcsolom ki, elvagyok vele, de nagyjából ezen a szinten marad a barátságunk. Persze ha szereted ezt a vérrel és lucskos forrósággal átitatott purgatóriumot idéző világot, akkor tegyél egy próbát, de hallgasd meg inkább az első két albumot. És még arra is készülj fel, hogy a lemez elég rosszul szól, ami persze szintén nem meglepő 2021-ben egy metállemeznél. Csak ezzel tudom zárni: a kevesebb több lett volna.
Hozzászólások
:)