Shock!

Járt utat járatlanért el ne hagyj! Sal Abruscato akár ezt a vitatható valóságtartalmú közhelyet is választhatta volna Halál Névre Hallgató Fakó Lova második lemezének címéül, hiszen minden bizonnyal ez az intelem lebegett lelki szemei előtt. Ugyanis az APHND második anyaga lényegében csontra ugyanolyan, mint az első – ez mondjuk annak fényében nem is lehet különösebben nagy meglepetés, hogy az And Hell Will Follow Me mennyire remekbe szabott volt: mind a kritika, mind a hallgatók ódákat zengtek róla, Abruscato pedig szép lassan kiléphetett tanítómesterei, Peter Steele és Keith Mina Caputo kisasszony árnyékából. A lemez hatása alól én sem tudtam kivonni magam: 2011-es év végi listámon ezt tettem meg az év lemezének (pedig akkor jelent ám meg a Mastodon Hunterje is!), és döntésemet azóta sem bántam meg, az album rendszeres vendég nálam, és továbbra is maximális teljesítménynek tartom. Nem csoda hát, ha Salvatore barátunk mindössze minimális változtatásokra ragadtatta csak magát, ami kábé kimerül abban, hogy korábbi kísérőzenészei egy részét lecserélte, bár igaz, hogy a két fő társ – Matt Brown gitáros/producer és Johnny Kelly dobos – most is itt van.

De akkor nézzük szép sorjában, hogy mi maradt változatlan: a kiadó, a hosszú lemezcím, a zseniális és végtelenül baljós borító, a csodálatosan telt hangzás (e téren talán még némi előrelépés is történt!), az, hogy itt mindent a főhős tart ellenőrzése alatt - beleszólása a dolgokba maximum Brownnak lehet még, de neki is csak a produkciós részbe -, úgyszintén az is, hogy a szövegek szinte kivétel nélkül a végről szólnak. Saját haláláról (Lay My Soul To Waste; In The Sleeping Death; Growing Old; DMSLT – Doesn't Make Sense Living Today), barátok haláláról (Cold Dark Mourning), ellenségek haláláról (Shallow Grave), vagy akár mindnyájunk haláláról (Dead Of Winter). Beszél sorozatgyilkosságról (Killer By Night) és drogos halálról is (The Needle In You), mindegy, az elmúlás a lényeg. A számcímeken végigtekintve is egyértelmű: Abruscato világa nyomasztó, ijesztő univerzum, amiben mindig éjszaka van, a napfény még másodpercekre sem hatolhat át a sűrű fellegeken. És ebből a szempontból még kegyetlenebb is a Lay My Soul To Waste, mint elődje volt, hiszen ott legalább másodpercekre felemelhettük fuldokló fejünket a víz alól, ezúttal azonban nincs kegyelem. Abruscato nagyon-nagyon jól kifigyelte a Type O Negative soraiban, hogy kell az ilyesmit csinálni.

A zene tekintetében szintén azt kell mondjam, hogy aki hallotta a bemutatkozó lemezt, ismeri a másodikat is. Az azonosság szerencsére a dalok magas színvonalában is fennáll, úgyszintén abban is, hogy a lemez újfent a címadóval indít, ami most sem több puszta intrónál (ezúttal nem lóprüszkölést, hanem visszafelé lejátszott szövegelést kapunk). Ezután jön a lemez leginkább TON-os tétele, a gyűlölet habzó szájjal vicsorgó himnusza, a Shallow Grave, ami zeneileg is simán elfért volna egy Type O lemezen, szinte hallom is szegény Acélos Peti öblös hangját a refrénben, az a mélyre hangolt, hátborzongató riff pedig mindent visz! A másik legfőbb hatás, az Alice In Chains is azonnal megjelenik, a The Needle In You hamisítatlan Cantrell gitártémával nyit, és hát az énektémák is ismerősen csengenek. Mondanom sem kell, minden hasonlóság ellenére ez is csúcs darab. Az In The Sleeping Death aztán újra egy remek riffel nyit, hogy egy komótosan haladó, önmagát sirató ének legyen belőle, amit tán kicsit meg lehetett volna akár kurtítani is.

A Killer By Night a lemez slágere, már amennyiben egy sorozatgyilkosról szóló, egyes szám első személyben beszélő dal („Hey little girl, you better run from me!") sláger lehet. A korong legtempósabb tétele ez, ami ebben az éjsötét közegben fura módon szinte már üdítően hat. Hogy azért nehogy jobb kedvünk legyen már, gyorsan jön is utána az orgonaszóval indító Growing Old, amiben Sal ismételten magát ássa el szépen hat láb mélyre, viszont a magam részéről ezt nem tartom akkora telitalálatnak, hiába rövid, valahogy túlzottan vontatottra és üresre sikeredett. Az akusztikus gitárral indító, kozmikus elmúlást vizionáló, és rettentően Alice In Chains-ízű Dead Of Winter viszont az abszolút kedvenc! Hatalmas libabőröket okozó, mérhetetlen szomorúságot árasztó lírai tétel, és tényleg totál olyan, mintha a refrénben szegény jó Layne dalolna – fogalmam sincs, Sal hogyan tudott ilyen csodás dallamokat kipréselni magából (már ha ő az egyáltalán), de ez bizony vitán felül a legjobb dal, amit eddig írt, ami akár még a Jar Of Flies-on is kiemelkedő tétel lett volna!

A zeneipar buktatóiról szóló Devil Came With A Smile az anyag legagresszívebb és legtempósabb tétele, nagyon halványan felsejlik a Life Of Agony sziluettje, hogy aztán a vihar hangjaiból rohadt nehezen kibontakozó Day Of The Storm zongorát is felhasználó, mindennél baljósabb doom metalja minden emléket kitöröljön. Hátborzongató darab, viszont nem hallgathatom el, hogy majd' nyolc percen keresztül már csak bajosan tartja fent a figyelmet, néhány perccel igazán megvághatták volna! A DMSLT a lemez másik slágeresebb tétele (egyben erre készült a zenekar legelső klipje is), szellősen riffelő világa újabb telitalálat! A minden bizonnyal Peter Steele halálára írt, újfent hét perc fölé úszó Cold Dark Mourning pedig már tényleg igazi siratóének, és itt kegyesen tekintsünk el attól, hogy Sal azért szövegírónak közel sem akkori géniusz, mint zeneszerzőnek, klisés és a giccs határán egyensúlyozó sorai könnyű szívvel megbocsáthatók.

Újabb remek lemezt kaptunk ettől az olasz származású brooklyni gyászhuszártól, és ezúttal a múzsa ugyan érezhetően nem cuppantott akkora csókot a homlokára, mint első alkalommal, de azért nagyon jó világunk lenne, ha minden lemez csak ennyire lenne pofás. Kérdés persze, hogy amennyiben majd harmadszorra is ugyanezt a dalcsokrot kívánja letömködni a torkomon, mennyire fogom tolerálni. Ezúttal azonban még bőven működik a dolog, és szép lassan el is jutunk oda, hogy Sal Abruscato nem az a faszi lesz, aki egykoron a Type O Negative-ben és a Life Of Agonyben dobolt, hanem aki az A Pale Horse Named Death-et vezeti.