Shock!

Nincs értelme kertelni: amilyen jól kezdődött az Adrenaline Mob sztori, olyan rohamos hanyatlásnak is indult viszonylag gyorsan az egész. Adott volt egy marha ígéretes csapat, benne három nagy névvel és egy kisebb negyedikkel, aki ugyan itt lépett ki a reflektorfénybe, ám még társai mellett is simán a zenekar elsőszámú fegyvereként volt képes exponálni magát. Készült egy baromi jól hallgatható debütáló lemez, majd követte egy budapesti koncert is, amely szintén a reményeket igazolta: lendületes kiállás, nagyszerű fazonok, remek hangulat, erős nóták. Tényleg úgy tűnt, hogy ebből a sztoriból még akármi is lehet.

Aztán valahogy nem jöttek be a számítások. Az erős bemutatkozó anyag turnéi után Mike Portnoy távozott, mondván, hogy nem sikerült elég gyorsan haladniuk előre. (Most komolyan: mi a jóistenre számított? Arénaturnékra meg platinalemezre? Arra, hogy egyetlen albummal csípőből lenyomják a Dream Theatert?) Ez még nem tűnt önmagában olyan nagy tragédiának – nagyon bírom Mike-ot, de itt biztosan nem volt pótolhatatlan arc sem dobosként, sem dalszerzőként, hiszen Mike Orlando az agy. Amikor azonban bejelentették, hogy A.J. Pero lesz az utódja, már elakadt a lélegzetem: a Twisted Sister ütőse nálam körülbelül Simon Wright kategóriája, vagyis olyan figura, aki már a ’80-as évek lemezein is menthetetlenül ásatagnak és laposnak tűnt, ráadásul néhol még a Sister nem túl szofisztikált témáival is meggyűlt a baja élőben, amikor jó tíz éve láttam őket a Summer Rockson. Egy ilyen arc azért elég necces választásnak tűnik Mike Portnoy helyén, hiába nem a jazzesen komplex figurákról szól ez a vastag, groove-os metal… Aztán elkezdték dalonként kiszórni a nótákat a netre, és amikor a harmadik után is csak a vállamat vonogattam, levontam a konzekvenciákat: ez valószínűleg ennyi volt, kipukkadt a lufi.

A teljes Men Of Honor lemez ismeretében azért nem ennyire tragikus a helyzet – ismét megbizonyosodtam róla, hogy teljesen más tíz-tizenegy dalt egységes szerkezetben hallgatni, mint részletekben. Így már nem érzem vészesnek a végeredményt, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy gyengébben sikerült az album, mint az első. A stílus változatlan: vastag, agyszaggató riffekre és villantós szólókra épülő, naprakész metalban utazik a csapat, bár összességében kicsit talán pörgősebb, tempósabb a Men Of Honor, mint az Omertá volt, és egyszersmind arcbamászóbb is a zene. A hangzás azonban helyből visszalépés, a pergő kifejezetten bénán, puffogósan szól, amit ugyan meg lehet szokni, de cseppet erőtlen Orlando gitárhegyei alatt (azért nem akarom okvetlenül szegény A.J. nyakába varrni a dolgot, mert van egy olyan érzésem, hogy japán dobossal készülhetett az anyag, bár ember legyen a talpán, aki ma megmondja, mi élő és mi nem az).

A béna dobsoundra mindenesetre viszonylag gyorsan rááll a fül, azt azonban nehezen értem, miért nem szűrték ki a zenéből azokat a nagyon nyilvánvaló hasonlóságokat, amelyek néhol már-már mulatságosan egyértelműek. A tusból kibontakozó The Mob Is Back nyitás helyből két ordító párhuzamot hajít az arcunkba: először a Metallica 2x4-ja jut az ember eszébe (amit ugye bevallottan eleve a Sabbra Cadabra ihletett…), majd sikerül kissé az eredetitől eltérően elővezetni a Walk riffjét, de ez attól bizony még a Walk riffje marad… Maga a dal amúgy nem rossz, van benne erő, húz, mint egy gőzmozdony, de nem ártott volna kissé jobban álcázni a máshonnan lízingelt ötleteket. A tufán zakatolós Come On Get Upnál szintén nem vették a fáradságot ehhez: itt a The Knack milliószor feldolgozott és lenyúlt My Sharonájának összekeverhetetlen ütemeit reprodukálták, és itt már sajnos az összkép sem menti a helyzetet, bár a bridge azért felvillantja a fényt az alagút végén. A Feel The Adrenaline-ben a White Zombie Super-Charger Heavenjét sikerült kölcsönvenni, a címadóban pedig a Pro-Pain meg a Fight után az Adrenaline Mob is elsüti a saját verzióját a Symphony Of Destructionre. Mike, Russell, a jó ég áldjon meg benneteket, ezek milliók által ismert dalok, a Walk meg a Symphony simán a műfaj leghíresebb riffjei közé tartozik, nem lehetett volna kevésbé nyilvánvaló módon meríteni máshonnan?

A lemezt egyébként a fentiek ellenére sem rossz hallgatni. Egyrészt Mike Orlando személyében az Adrenaline Mob soraiban egy igazi gitáristen alkot, és már az ő szólói, apró díszítései, finomságai miatt is kizárt, hogy ne találjon az ember még a szürkébb dalokban is valami olyat, amire ráharaphat. Russell Allen kvalitásait szintén nem kell külön méltatnom, az ex-kaszkadőr hozza is, ami elvárható tőle, bár azt nem hallgathatom el, hogy néhol túlságosan is elbrutalizálja a dolgokat (a már említett Feel The Adrenaline jó példa erre, bár itt még egy Alice In Chains-ízű betéttel is előrukkolnak, ráadásul Orlando is lélegzetelállítóan gitározik benne). Az erőszakosabb témák sem állnak rosszul Russellnek, de én azért jobban szeretem, amikor azokat a finomabb, érzékenyebb, néhol határozottan Ray Gillen-ízű dallamokat hozza... Ennek megfelelően egyértelműen a hard rockos vonalvezetésű Dearly Departed a kedvencem a lemezről, amit iskolapélda-szerűen bontanak ki és építenek fel. De komoly erősség a szintén hard rockosan induló, majd jellegzetes Disturbed-szerű betonozást hozó Let It Go is, és a lírai pillanatokkal sem tudtak mellényúlni (különösen a Crystal Clear üt nagyot). De ahogy mondtam, még a kevésbé izgalmas darabokban is akadnak nagyszerű refrének, szólók, ötletek, átkötések.

Az Omertáról alapvetően csak egy dolgot hiányoltam: az egységesen erős nóták közül hiányzott egy azonnal kiugró, emblematikus kvázi-sláger, amiről onnantól fogva mindenki egyből beazonosítja majd a zenekart. Ilyen a Men Of Honorön sincs, ráadásul becsúsztak közepes dalok is, a dobhangzásról és az illetlen hasonlóságokról pedig már szót ejtettem fentebb. Maradjunk annyiban, hogy egyértelműen gyengébb ez az anyag, mint az első, de azért nem tragikus – Mike szólóiért és Russell hangjáért fél pluszpontot megszavaztam nekik, ilyen arcokkal olyan nagyon azért tényleg nem lehet mellélőni, a Dearly Departed pedig bizonyosan 2014 egyik nagy dalkedvence lesz nálam. De hogy ezek után mire mennek majd a bandával, arra azért olyan nagyon nem mernék fogadásokat kötni. Simán benne van a pakliban, hogy sokáig itt lesznek még velünk, de az is, hogy a hármas albumot már nem érik meg. Meglátjuk…