Éppen húsz éve, az ...And So the Night Became album ismertetett meg a bergeni Aeternus nevével, akikről az a hír járta, hogy a norvég hagyományokhoz hűen black metalt játszanak, de ez már akkoriban sem volt (teljesen) igaz, mára pedig egyértelműen érvényét vesztette. Ronny „Ares" Hovland, a banda énekes/gitáros/agya egészen pontosan negyed évszázada működteti ezt a műhelyt, amely számos tagságbeli átrendeződést és stílusváltást megért, és bár ma már csak nagy ritkán jelentkezik friss produkcióval, mégis töretlenül itt van velünk. Számos sorstársukhoz hasonlóan a kör Areséknél is körbeérni látszik, hiszen ami a Heathen címre keresztelt új albumon hallható, az hívebben idézi az ezredforduló előtti korszakukat, mint bármi, amit útközben kiadtak.
Ennyi év távlatából azt hiszem kijelenthető, hogy az Aeternus sosem érte el a kreativitás azon szintjét, amit a Borknagar, vagy a kompromisszummentes zabolátlanság olyan fokát, mint az Immortal, hogy két másik bergeni alapbandát hozzak fel példaként. Erre egyrészt saját képességeik sem predesztinálták őket, másrészt már egészen korán kialakítottak saját maguk számára egy egészen egyedi megszólalást, amit egykönnyen nem lehetne egyik skatulyába sem belepréselni. Ennek a korszaknak a csúcsán áll a már emlegetett ...And So the Night Became lemez, ami után egy egészen meglepő köpönyegfordítással veszni hagyták mindazt, amit addig felépítettek – a death metal kedvéért. Mára pedig az is kimondható, hogy ebben az agyonjátszott stílusban a mai napig nem tudtak a „minőségi, de középszerű" kategória fölé emelkedni.
Ennek ellenére tiszteletre méltó Aresékben, hogy továbbra is kitartanak a death metal mellett, és nem próbálták különböző fokon kínos comebackekkel felmelegíteni a régi levest. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének tisztában a múltjukkal, és ne próbálnának rendre több-kevesebb korabeli hangulatot csempészni a friss témák közé. Az évfordulóra ez a megközelítés aztán teljes virágában szárba is szökkent, és a Heathen úgy kezdődik el, ahogy utoljára húsz éve hallottam szólni ezt a zenekart. Nem a legizgalmasabb muzsika ez, ezt már húsz éve sem állítottam volna, de roppant kellemes emlékeket idéz, és ami ennél fontosabb, nagyon jól is áll a csapatnak. A korai hangzást ráadásul minden különösebb kín nélkül, remek hangzásba csomagolva reprodukálják, így én is jókedvvel merülök el a gyönyörben a méltóságteljesen vonuló hadosztályok vonulását hallgatva – amíg fejbe nem vág a death metal.
Ahogy említettem, Ares nem hagyta veszni ezt a vonalat sem, és gyakran a hentesbárd finomságával váltanak át a legkíméletlenebb, csapkodós halálfémre. Utóbbi művelését szintén elég jól kitanulták mára, de összességében ettől leginkább csak koherenciáját veszti az egész munka, és amolyan best-of érzetem lesz a végeredményt hallva. Az egész pedig alig több fél óránál, és ahogy lecseng az utolsó hang is, magam sem tudom eldönteni, hogy a puszta nosztalgia hallgattatja meg velem a Heathent újra meg újra, vagy van ott még valami más is. Talán nem is kell ezt nekem itt és most (vagy máskor) eldöntenem, és az Aeternus megmarad egy kellemes emléknek a múltból, akivel ma is megmaradt a jó viszony. Ha becsületes iparosmunkának is nevezzük, abból mindenképpen a jobbak közül való.
