Igen hangzatos nevet választott magának ez a belga formáció; ha többször egymás után gyorsan elismételjük, még a békebeli tv maci gurgulázása is eszünkbe ötölhet. Ami már csak azért is groteszk helyzet, mert a szóban forgó csapat antikeresztény black metalt játszik. Arra meg, hogy mit is jelent voltaképp ez a név, körülbelül háromféle magyarázatot is találtam, szóval ezt a részét a dolognak most diszkréten át is ugranám.
Ami azonban biztos: a csapat 1999-ben alakult, olyan tagok közreműködésével, mint Nguaroth vokalista/gitáros (aki egyébként az Enthroned tagja is) és Berdunnor basszer (ő meg a talán ismertebb Iconoclast oszlopos tagja volt). Mellettük a dobosi poszt amolyan mostoha szerepre ítéltetett, a debütalbumot Jeroenymous-szal rögzítették, aki már a második a bőrök mögött, koncerten viszont már egy harmadik személlyel állnak ki csendet pusztítani. A csapat két demó után idén készítette el bemutatkozó lemezét, ami mindenképp megérdemli a figyelmet.
Ugyan sokan a black metalt a sátánista attitűddel azonosítják, valójában ez csak az irányzat egy részére süthető rá. Erre a legékesebb példa a legutóbbi Mayhem alkotás, mely mind szövegvilágában, mind pedig zenei megoldásaiban bebizonyította, hogy a black metal valójában nem is oly' szűken korlátozott stílusirányzat, mint az a köztudatban is él. Az Aguynguerran már zeneileg sem nevezhető teljes mértékben black metalnak (ortodoxnak legalábbis semmiféleképp), szövegileg azonban még árnyaltabb a helyzet. Ezek a zenészek ugyanis dalaikban nem a Sátánt éltetik, mint mondjuk a Gorgoroth, ők a kereszténységet, mint az emberi elmét beszűkítő, értetlen bábokká formáló téves ideát támadják, s teszik ezt átgondoltan és ízlésesen, gondolok itt például a helyenként használt latin szövegekre.
A háromnegyed órás album egy rövid, baljóslatú intróval indít, s már itt felbukkan az a keleties hangulatvilág, amely az egész lemezen végigvonul. A címadó dallal csapnak a kifestett belgák a húrok közé; kegyetlen darab ez, sok tempóváltással, hol őrlő, hol a háttérben dohogó gitárokkal, a rideg kavargás mögött pedig elgyötrött károgások teszik az apokaliptikus víziót még élethűbbé. Hasonlóan masszív és összetett a Deathstab, a kalapáló lábdobbal és a pergő folyamatos püfölésével együtt berobbanó mogorva gitáriffek nem ismernek kíméletet. Amit pedig szólók terén itt összegitároz nekünk Nguarth, az ritka e sötét színtéren. A Christreign Annihilation címéhez méltón egy menetelősebb témával kezd, majd elindul a pusztítás, persze csak a hangok minél erőteljesebb gerjesztésével. Nguarth hangja amolyan tipikus black metalos károgás, de szavait érthetően köpködi, s ettől némi old school ízt kap a produkció.
A lemezre egy Nifelheim feldolgozás mellett két nyúlfarknyi hosszúságú átvezető darab is jutott, ezek hangulatos tételek, főként a Nazarenus Peritens, mely akár a Nile főnök, Karl Sanders csodálatos szólóalbumán is elférhetett volna. A lemez szinte minden dalára a változatosság és az igényes kidolgozottság a jellemző, nem is nagyon lehet más, hasonló stílusban mozgó együtteshez hasonlítani az Aguynguerrant. Maga a hangzás is szellősebb, kevésbé kaotikus, mint a legtöbb ilyen csapatnál, itt még a basszusgitár dörömbölését is hallani lehet. A néhol, főként a gitártémák terén feltűnő dallamosság is csak tovább színesíti az összképet, amitől ez a keresztényellenes belga horda talán a Mayhemhez kezd hasonlatossá válni, vagyis ők is igen tágan értelmezik a black metal fogalmát. Bemutatkozó albumnak ez több, mint ígéretes.
